Egyszer, egy bölcs asszony azt mondta, Szent Iván éjjelén életre kel a varázslat, és vele a lelkünk, szellemünk és teljességünk formát ölt, hogy megmutassa magát.
Egyszer egy bölcs asszony azt mondta, ha Szent Iván éjjén ünnepelsz, sosem egyedül ünnepelsz. Tizenhárman vagytok.
E nyári éjszaka az év kiteljesedése. E nyári éjszaka képes arra, hogy női erőid egésszé tegyenek.
A Szentjánosbogarak varázsereje talán? Vagy a csillagok? Az év leghosszabb napján minden esetre női mivoltod megéléseinek ezerszeres erejük van. Legalább is egy bölcs asszony szerint. Egy bölcs asszony szerint, aki ősz hajába virágkoszorút fonva minden Szent Iván napjának éjjelét egy vadvirágos réten töltötte a Tizenhármakkal.
Szent Iván havában mindig varázslattal lobban be a nyár. Olyan észrevétlenül, hogy szinte fel sem fogod. Aztán a Nyári eső új színeket hoz és a természet hirtelen buja takaróval borítja a réteket. A Napisten havában királynők lehetünk. Fejünk felett az Orionnal és szívünkben az örök nyárral.
Anna még harcolt. Lelke már elfáradt. Gyász és harag töltötte meg. Nem kívánta a nyarat. Mégis meg tudott kapaszkodni a nyáresti esőkben. Aztán elérte a szerelem, bár még maga sem volt hajlandó elfogadni ezt.
De a nyári esők megtették hatásuk. Észrevétlen átfordult.
Maga sem értette, de egyszerre minden színekkel és illatokkal töltötte. Szerelme csókja pedig most először volt édes, mint a kora nyári eper…és bódító, mint az eperbor. Még nem adta át magát az eper ízének, de lelkéről már olvadt le a keserűség.
Aztán egy hirtelen elhatározástól vezérelve bepakolta zsákját, és megindult a régi utak irányába, amiket már szinte elfelejtett. Újra tisztán akart látni, és felfedezni a varázslatot. Szülőfaluja hívta. A hely, ahol először ringatták álomba, először tört csontja és először csókolták meg.
Amikor először járt újra ezeken a régi utakon, még nehezebb volt minden. Súlyok terhelték, fojtották, nyomták. Elméje feszülése nem engedett. Tüdejében alig volt levegő. Ő mégsem torpant meg, járta tovább az utakat, amik felnevelték. Dombok és sziklásabb magaslatok, apró kis faluk a medencékben. Búza és levendulamezők. Szőlődombok és pincék.
A faluk, amik keresztezték az útját nem látták sokáig. Egy-egy éjszakát szállt meg. Most úgy érezte, nem pihenhet, míg ki nem járja, izmaiból ki nem izzadja a feszülést. Dombokra fel majd le. Minden hajnal már kiűzte szeméből az álmot és reggeli harmat illatával ébredt. A szeme égett, de nem tudta hosszan megőrizni magának az álom óráit, amik hamar elhagyták, hamar megcsalták, és kába feszüléssel kelt. Próbálta felszabadítani elméjét, de az őrült terheltség csak nem eresztette.
Házi kenyeret reggelizett mindig, friss vajjal, amit meghintett egy csipet sóval. Igy tanulta. Még a nagyanyjától. A kávé ízét nem kívánta most, helyette, ahol tudott, friss házi tejet kért. Az ilyen reggelik után aztán újra felkerekedett míg egy következő faluban, vagy épp egy erdő mellett el nem érte az éjszaka. A nap fényét nehezen szokta meg a szeme, hirtelen volt, nehezen befogadható számára. Még vágyta az esőfüggönyök lágyságát, de csak felhőszakadások környékezték meg egyszer-egyszer erőteljes dörgéssel és villámlással. Többször ázott bőrig, de aztán elég volt csak kifeküdnie egy rétre, és pár óra alatt megszárította ruháit. Szabad volt.
Mégsem érezte úgy.
Szőlőtőkék szabályos sora következett. Kis pincék. Volt, hogy valamelyiket nyitva találta. Jóravaló gazdák invitálták, de ő nem vágyott ízes beszédükre. Aztán egy mindentlátó öreg csak helyet mutatott pincéje mélyén és egy kései szüretelésűvel magára hagyta. Fel kell kötnie a tőkéket, mondta.
Anna ott kicsit megpihent. A bor íze kicsit karcolta, de a pince hűvösében, lent a sötétben mintha megidézte volna valami. Igen, őt idézték. Csak hagyta. Késő délután köszönt el az öregtől aztán. Valamit hátrahagyva.
Az este egy levendulás mellett érte el végül. Itt heveredett le. Az öregtől kapott sajtot és pogácsát majszolta. Aztán átható levendulaillatban hajtotta álomra fejét.
Hosszú éjszaka következett, tele különös álmokkal. A bódító illat igazán megutaztatta. Arcok jelentek meg előtte, női arcok, akik ismerősek voltak, de mégsem. Hosszú álomból ébredt, most először kipihenten. Már magasan járt a nap, és erős volt annak melege is, mikor hátra hagyta álmát.
A következő faluban magát is meglepve elfogadta egy asszony invitálását egy baráti vacsorára. A portája udvarán hosszú asztal volt felállítva, amit már sokan körbe is ültek az utcából átsereglett szomszédok. Szívesen fogadták. A bográcsokban már rotyogott valami paprikás. Anna hosszú idő óta először érzett éhséget. Háta mögött kislányok kergetőztek. Egy kis fekete puli terelte be az asztalhoz. Mikor leült jólesőn vakargatta a kiskutya füle tövét. Azt vette észre, hogy családban van ezek között a vadidegenek között. Hosszú jóízű beszélgetések, és még jobb ízű ételek után végül a portán ragadt. Az éjszakát a nyárikonyhában tölthette.
A gazdasszony megkérdezte lenne e kedve elszegődni pár napra. A család ugyanis levendula feldolgozással foglakozott, és több hektár levendulással büszkélkedett. A segítő kézre pedig mindig szükség volt levendulaszüret idején, a francia levendula pedig épp akkor virágzott. Anna, bár nem azonnal, de végül rábólintott az invitálásra.
Onnantól kezdve a kis portán fogyasztotta el minden nap a reggeliét, ahol egy két szüreti nap után már friss levendulás eperlekvár került a szokásos házi vajaskenyérre. A sóst felváltotta az édes. Már a kávét se tolta el magától, jó sok levendulás tejszínnel itta. Új barátra talált a kis puliban, aki minden nap egész a levenduladombokig követte aztán érte ment és hívta ebédre, vidám csaholással a nap derekán. Anna kis sarlóját félretette pihenni ilyenkor és jóleső fáradsággal tért meg a portára, ahol mindig jóízűen evett.
A levendulák szépen lassan már száradtak a gerendákon, a fészerben is. Az illat szinte a részévé vált, beszivárgott a bőrébe, és átmosta a lelkét. Éjszakái pedig egyre élénkebb álmokkal teltek. Nők arca tűnt fel majd el az álmok homályában megint.
Így telt el jó pár nap. Közben jobban összebarátkozott a falubeliekkel. Végre otthon volt, bár szülőfalujától még jó pár km választotta el, de a hely légköre már az otthont idézte. Végül úgy döntött nem megy tovább. Itt van, amit keresett, az átfordulást. Elígérte hát magát a levendulásnak Szent Iván éjjeléig, amikor zárni készültek a szüretet.
Jó volt a munka, a vidám arcok, a szíves vendéglátás, de Anna azt érezte van valami, amit még tartogat számára az ittlét.
Régi mesék jutottak eszébe gyerekkorából, mikor női karok ölelték. Mikor az asszonyok egymás közt voltak. Virág és női kacajok. Ez volt a nyár, ez jött vissza. Örök barátság fogadalom emléke, még kócos gyerekként a szalmában. Aztán egy felnőttesebb játék ugyanott. Nagyanyja mindent tudó tekintete, mikor végleg elköszönt tőlük. Anyja sírása a konyhából. A frissensült kalácsok illata. A számtalan szín, amikor kendőket festett kamaszként. Egyszerre minden arcát látta eddigi életének. Az arcok az álmában az övéi voltak, és hozzá tartoztak.
Nem nosztalgia volt ez most, nem pusztán emlékezés. Az arcok többet akartak tőle. Ez most más, érezte. Nem az édes-bús hazavágyódás hozta vissza. A kapcsolatot akarta felerősíteni. A kapcsolatot saját magával, és ehhez talaj kellett. A talaj, ami őt is formálta.
Elérkezett végül a levendulaszüret vége. Szent Iván napja. Csodás naplementével, és levendulás borral ünnepeltek a kis portán. Gazdasszonya csak ölelte, alig akarta elengedni. Egy nénike levendulakoszorúkat font a lányoknak. Anna is kapott. Az öregasszony huncutul odasúgta neki, mikor fejére tette a virágos díszt, hogy ha kimegy éjszaka a levendulásba, csodadolgokat láthat. Aztán egy régi szeretőjéről mesélt, akivel sok-sok éve szintén megjárták a levendulást Szent Iván napján. Az öregasszony annyira ízesen és dévajul mesélt, hogy Anna egészen belepirult a történetbe.
Hegedű és citera is előkerült azon az estén. Igazi életet éltető ünnep kerekedett. De aztán naplementével lassan szedelőzködtek az emberek. Az ünnepnek is meg van a maga időereje, túlhúzni sosem jó, mert elvész a lényeg. Tudták ezt jól a falubeliek, és békés örömben búcsúztak.
Anna csak téblábolt azon az estén, végül lábai a levendulás felé húzták. Még el akart búcsúzni tőle a másnapi indulás előtt.
Csodálatos csillagos éjszaka volt. Tücskök csiripeltek. Szentjánosbogarak világították meg az utat. A levendulás szinte hívta. Fején még mindig ott volt a virágkoszorú. A vállán egy kék kendő, amit a gazdasszony terített rá. A dombon a virágok szinte zenéltek. A következő szüret már nem váratott sokáig magára, az angol levendulák most kezdtek csak pompázni igazán, ők később nyíltak. Ezt a második szüretet Anna már nem várja meg, de jó volt őket is látni teljes pompájukban indulás előtt. Feléjük vette hát az irányt. Illatuk átható volt, szinte bódító. Anna leterítette kendőjét és leheveredett közéjük. Maga se tudta meddig révedt bele a csillagokba, mire elérte az álom.
Halk énekhang ébresztette, a hold ragyogott a feje fölött. Egy kislány énekelt, és szökdécselt felé. Hajában levendula. Anna zavarban volt, a gyerek ismerős volt, és egyenest hozzá tartott ezen a késői órán.
-Ki vagy? -kérdezte.
-Nem ismersz meg? Én voltam az első. Az első, aki veled volt. A Kislány. Amikor együtt voltunk, engem szerettél legjobban. Velem voltál a legbátrabb. És velem élted a legtöbb kalandod. Mindig tudtad mit játszunk, és bárkik lehettünk. Játssz velem újra, és több lesz az öröm. Azzal megölelte Annát, és eltűnt. Anna sokáig csak meredt maga elé. Nem értette e különös látomást.
Egy fiatal lány kacagása térítette magához. Hosszú haját dobálta, és csak pörgött és pörgött. Amikor megállt Anna előtt, impulzívan ölelte át a nyakát. Egyszerre volt félénk és közvetlen. Zavart és könnyed. Néha bizonytalanul nézett félre, hogy aztán Anna tekintetét keresse.
Ő megmozdított valamit. Féltő szeretetet idézett meg Anna lelkében. Megértő gondoskodást.
Mert Ő volt a Szűzlány. Az útját kereső eltévedt kamasz. Az első vérmisztériumot, az ébredést élő énje. Aki vágyott függetlenedni, és megtalálni a helyét. Neki már nem kellett bemutatkoznia.
Anna gondolkodás nélkül ölelte meg. A lány hálás volt.
-Rám látom emlékszel. Még mindig szabad vagy, csak emlékeztetned kell magad rá. Örülök neked. Emlékezz rám többet, mert az érzékenységed erő is tud lenni. -azzal eltűnt.
Egy fiatal lány követte, táncruhában volt. Megannyi meghitt éjt idézett meg, régi lányos estéket. Annát is úgy üdvözölte, mint régi meghitt barátot. Ő volt a Vértestvér. Aki fogadkozott, és szövetséget kötött, és élte az öröklét varázsát minden pillanatban. Mert ő sosem volt egyedül, és tudta is igazán, hogy nincs egyedül.
-Találj vissza hozzám, válaszd ki újra a testvéreid. Szükséged lesz rájuk. És kelessz majd nekik. Még most sem vagy egyedül. Sosem. -azzal nevetve, egy Annának ismerős dalt dúdolva eltűnt ő is.
Egy másik dal csapta meg a fülét, ez is ismerős volt. Halkabb, lágyabb, érzelmesebb. Anna szíve megdobbant. A dal átjárta teljesen, míg a kecses, magas lány elért hozzá.
A tekintete csillogott, szeméből könny gördült, de mosolygott. És mosolyában ott volt minden, amitől az emberben megfogan a szépség.
-Ne menekülj. Hisz mindig legalább annyira édes, mint amennyire fájdalmas. Akár a második vérmisztériumod velem. Az öröm kapuja. Élj hát engem igazán. Csak így éri meg. Csak így érted meg…és higgy…higgy végtelenül… magadban és benne. -azzal szájon csókolta, finoman, alig érintve arcát, majd eltűnt. Ő volt a Szerető. Anna érezni vélte könnyeit, és csókjának ízét, amit ajkára lehelt. Eperíze volt.
A következő alakban egyszerre volt lágyság, szeretet, erő és fájdalom. Lágyan csókolta homlokon, majd ölelte át Annát, akit elöntött a biztonság. Az, amit talán gyerekként érzett utoljára édesanyja ágyába bújva. Sírni akart, de nem jöttek könnyek.
-Könnyeid már rég felszárítottam. Erőm a tiéd is. Ott vagyok mindig veled. Minden alkotásodban ott az önátadásom. Én vagyok az Anya. Legmélyebb önvalód éled velem, és a harmadik vérmisztériumot, az élet teremtését, amit általam tapasztalsz. Használd büszkén ezt az erőt, és légy méltó hozzá. Hisz arra születtél, hogy Anyává válj. Ahogy mindannyian. Így vagy úgy.
Annát megérintették a szavak, fel se fogta, hogy már egy új jelenés áll előtte.
Idősebb, érettebb arc, ezüstös hajszálak. Erő és magabiztosság. Hangjában is erő volt.
-Van mit átadnod, lásd meg. Éltél és megéltél. Semmi sem volt hiábavaló, mert formált. Van mit elmondanod. Van mit megmutatnod. Ne bújj el, ha az én szerepem jönne. Mert Példa vagy. Mert Segítő vagy.
Én vagyok a Bába. A tudás rajtam keresztül kel életre. Használd és mutasd meg. Add át.
Hatalmas dörrenés hangzott, mikor a következő nőalak bontakozott ki Anna előtt. Magasabb volt, és félelmetesebb, mint társai. Harcos volt, de győztes is. És harcával és győzelmével békét hozott. Ő volt az Amazon. Ki az anyaságot hátra hagyva, a bábát követve már szabadon teremt és árad. Aki Önmaga legteljesebb valódiságát éli.
-Ne csüggedj -szólt most Annához. -Ide tartasz, nézz meg jól. Egyszer eljutsz hozzám, igen. Szabadságban, győzelemben és erőben. Láss hát engem. Fogadj be, mert részed vagyok. Higgy benne, hogy elérsz, és higgy benne, hogy már most veled vagyok. Mert ott, ahol nincs idő, az egységben, már rég győztél, már rég én uralkodom.
Pár percig bíztatóan pihentette kezét Anna vállán, majd ő is eltűnt.
A következő alak egy királynő volt. Az a fajta, aki már régen bőségben és békében kormányozza népét. Ő volt a Matriarcha.
-Élj engem is, hisz aratásom és ünnepem nélkül nincs új kör és új születés. Megérdemled a bőséget, amit megteremtettél, és a szeretetet, amit Te tápláltál és éltettél. Az életet, amivel körbevetted magad.
Én is veled vagyok. Uralkodásra születtél, és e felelősségben lásd és éld meg végre a beteljesülést is, ne csak a kihívást. Mert ez a módja. – csókolta homlokon Annát, majd át is adta a helyet a következő érkezőnek.
Amaz fehér ruhában volt, kibontott hajjal. Tekintete tüzelt. Ő volt a Papnő.
-Neked is képességed a kapcsolat, csak fogadd el. -szólt Annához. – Érzéseidnek ereje van. Társaid körében az igazi valóságod élheted. Minden, mi körülvesz, téged támogat. Hullámhegyek és völgyek határán, ha egyensúlyozol, ezt ne feledd. Bár utolsó vérmisztériumod éled velem, annak erejét visszaadva a földnek, új erőket kapsz cserébe a szférákban.
Én vagyok veled mindig az egységben, az egyensúlyban, bármi is vegyen körbe a külvilágban.
Sötét tekintettel nézett Annára, valahová a mélybe, majd mosollyal az arcán, csókot dobva libbent tovább.
A következő alak sötétkék lepelben érkezett. Ő volt a Varázslónő.
Hatalmas erő vette körül, szinte vibrált, Anna hátrálni is kezdett.
-Ne futamodj meg az erődtől, mert van, ahol már csak én vagyok. -ragadta meg Anna karját, hogy visszatartsa- Én emellek át, minden félelmeden és mélységeden. Én élesztem fel benned azt az erődet, ami egyedül mindenható. Én ébresztelek rá, hogy valóban Te uralkodsz mindenen. Hogy Te vagy a középpont, békében, minden vihar közepén. Erősítsd magad, hogy meg tudd ezt tartani, hogy tápláljon és ne elemésszen.
Az utolsó szavak már menydörgésként szóltak, majd hirtelen csend lett.
Aztán halk kuncogás csapta meg Anna fülét. Mintha egy meséből kilépő boszorkány lenne, lépett elé a következő alak. Szemében azonban nem ártás, hanem élet és vidámság volt. Meg valami határtalan puhaság és bölcsesség. Mintha egy galamb lelke és egy manó huncutsága költözött volna össze.
-Mindent megértesz majd, csak várd ki. Még azt is, hogy nem érthetsz mindent. – kuncogott. -Az élet mindaddig élet, míg éled. Az én varázserőm pedig van olyan hatalmas, mint az előttem járóké.
Kitalálod mi? …hát a humor. Hisz mindennek olyan erőt adsz, ahogy rátekintesz. Sose felejtsd ezt el, és nevetésedben én is mindig ott leszek. A Vénség. Mert az én erőm a megengedés, a megbékélés és a nevetés. Csak hívj, ha kellek…de semmit ne siess el. Mert mindenre van időd Velem. Az életre és a halálra is. Legyen így. -kuncogott tovább, majd beleveszett a sötétségbe.
Komor lefátyolozott hölgy követte. Szinte hangtalanul beszélt, Anna még is értette.
-Mostanában nálam időztél, a veszteségeddel. A mi közös utazásunk mindig magányos, ebben van a hatalma. Én vagyok benned A Sötét Anya. Én emellek át minden kishalálon, majd az utolsón is. Ha az ismeretlenbe ugrassz, akkor is én vagyok vezetőd. S én vágom el a kötelet minden elengedésednél. A halál ereje az enyém, ami nélkül nincs élet. De mostanában túl sokat időztél már a halállal. Nekem már nincs veled dolgom egy jó ideje, lásd meg végre és lépj tovább. Hívj akkor, ha valóban szükséged lesz rám.
Addig is, ki utánam jön, segít. Ő mindig segít…a megrekedéseknél.
A jelenés karját nyújtotta egy másik árny felé, aki lassan vált láthatóvá mellette. Testvérként üdvözölték egymást.
E jelenés olyan volt, mintha maga lenne a holdfény. Szinte megfoghatatlan áttetsző női alak, hosszú ezüst hajjal és légies ruhával. Ezüst fény vette körül. Szinte éteri szépség volt.
Megfogta a Sötét Anya kezét, majd Anna felé nyúlt.
-Itt az idő. Az átmenet nem mindig egyszerű, de Erőm a Tiéd, bármikor hívhatsz, ha úgy érzed elakadtál. Ha nem megy az elengedés.
Én vagyok az Átváltoztató. Minden ciklusváltáskor én fogom a kezed. Minden új életszakaszba én vezetlek. Engedd hát, hogy újra segítségedre legyek. Nem kell semmit tenned. Hisz a tér és az idő egy. Csak új szerepet kell választanod és azt élned.
Anna kicsit bizonytalanul, de nyújtotta a kezét. Majd a Sötét Anyának is. Így álltak ők hárman. Anna egyszerre érezte a fényt és a sötétséget. Érezte, ahogy a sötét maradéka lassan átfolyik rajta, a Sötét Anya visszaveszi, és helyébe az Átváltoztató ezüst fénye költözik. Már ő töltötte ki teljesen, amikor nyelve hegyén mintha eperízt érzett volna. Választott. Mire eszmélt, már egyedül volt. Nem jött több jelenés.
13 énje, női önvalója látogatta meg azon az éjszakán. A teljes női élet köre. Hogy emlékezzen.
Kutyaugatás riasztotta fel. Kis barátja érte jött, már hiányolta. A hajnal első sugarai a napfelkeltével már a levendulák közt táncoltak. Az álom és az ébrenlét határán még látni vélte a 13 alakot, akik körbevették, és megáldották. De a következő pillanatban már beleoldódtak a párás hajnali fénybe.
Anna erőre ébredt és teljességre. Útja véget ért. Megkapta, amit akart. Igazán átfordult. Az Átváltoztató végül igazat szólt. Nem kell semmi, se tér se idő, hogy megtörténjen. És már éled is. Éled a következő fázisod. Nem volt kérdés Annának, most kit válasszon mélyen legbelül. A Sötét Anyától most elbúcsúzott, hogy átvehesse helyét a Szerető. Vele ébredt és vele indult haza, hogy az Eperholdat, június teliholdját már teljes szerelemben ünnepelje. Mosollyal az arcán, hajában levendulával.
Annyiképpen hívnak életünk során, és annyi énünk éljük. De a magja mindennek egy. Az örök Női létezésünk. Erőnk annyira különféle módokon egy és teljes. Minden életszakaszban, minden körben egyszerre éljük, még ha a felszínen csak egy is az uralkodó. A titok az, hogy aknázzuk ki ezt. A teljességben. Éljünk a Tizenhármak erejével. Ismerjük és szeressük őket, bármikor is jönnek. És ha elakadtunk, csak hívjuk az Átváltoztatót. Ő majd megnyitja az új kapukat. És segít behívni azt, akire éppen akkor szükségünk van.
De bárhogy is legyen, tanuljuk és éljük a Nő 13 arcát, ami részünk és ne felejtsünk el virágkoszorút kötni Szent Iván éjjelére.
