Mindannyiunkban él sötétség. Elzárjuk, belső falak mögé rejtjük és igyekszünk megfeledkezni róla. Hajszoljuk a fényt, és tagadjuk, ami nem az. Saját énünk egy részét rabságban tartjuk, elföldelve, elrejtve a világ szeme elől, mert a fényt tartjuk az egyedüli elfogadható létezőnek.
Aztán nem értjük, mitől csökken a fény ereje bennünk. Miért nem melegít, emel már önnön fényrészünk. Mi ez az egyre növekvő erőtlenség. Mi ez az egyre növekvő tompa üresség. Miközben, a lüktetés a mélyről, amit eddig magunkat erőszakolva próbáltunk figyelmen kívül hagyni, lassan már nem ér el hozzánk a hallható, nyugtázható síkra, és lassan elfelejtkezünk létezéséről.
Énünk egy részét, ott lent a mélyben eltűntetjük, amivel eltüntetjük létezésünk egy részét is. Elvész erőnk, önnön mivoltunk fele része. És e félrész nélkül másik felünk egyre halványul.
Cigányszeglet volt a hely neve. Ahol nagyanyja meséit hallgatta, és a kártyavetést tanulta. Ahonnan menekült kamaszként. Amire szégyenkezve gondolt fiatal felnőttként. Ami kísértette álmaiban, mikor először lett szerelmes. És ami hívta magához, miután elvesztette szüleit.
Egy tenger melletti erdőben volt ez a hely. Csak az tudott rábukkanni, aki kereste is. De még annak is kihívás volt. Vándorcigányok szellemét őrző régi kordék, félkörben felállítva a fák között egy kis szurdokvölgy körül.
Az örök vándorok kikötője volt. Senki sem kérdezte azt, aki rálelt, hogy honnan érkezik és hova tart. Azt adta, amire éppen szüksége volt az újonnan érkezőnek. Megnyugvást, gyógyulást, vad lázat, válaszokat, lezárást vagy épp új kezdetet.
Egy út végét, vagy épp egy új út elejét.
Kapcsolódást, vagy elengedést.
Befogadta, megdolgozta, aztán tovább engedte, aki rátalált.
Persze voltak, akiknek végső kikötőjévé vált, akik aztn táplálták az örök tüzet a Cigányszegleten, hogy mindig legyen irányfény és meleg az érkezőknek.
Itt kötött ki végül Lili nagyanyja is. Sokszor őrizték gyerekkorában együtt e a tüzet őszi éjeken. Érezni lehetett ilyenkor a parázs illata mellett a tenger sós illatát, amit odavitt a szél, és néha a fenyőkét is, amik elszórtan bukkantak fel a tölgyesben, mintha csak látogatóba jöttek volna. Újholdkor viszont illatuk mindig átvette az uralmat.
Titkos igék, cigánykártya, mesék szellemállatokról, ősi törvények és Rend. A Fény és a Sötétség uralma. Az Egyensúly. Nagyanyja dícsérete, ahogy erejét, lelkét, adományait magasztalja, amit Szent Klárától kapott, a cigányok védőszentjétől. Ennek az emléke maradt meg Liliben ezekről az estékről. Aztán megtört gyerekkora fogékonysága a varázslatra, a nem evilágira.
Amikor elkezdte meglátni a külvilágot. A külvilág véleményét.
Az iskolában társai cukkolták sokféle rongyból készült ruhái, különös beszéde miatt. Nevettek meséin, amit nagyanyjától hallott. Gúnyolták, mert a Cigányszegletről jön.
A mesék végül elvesztették erejüket, ahogy a kötelék is.
Lili elvágyott, messzire. Ahol nincsenek zagyva mesék, szégyellni való rokonok, és nincsenek éjszakai tüzek és igézetek. Amikor végül vágya teljesült, és szüleivel a városba költöztek, örömébe csak egy csipet bűntudat vegyült, hogy nem hiányzik egyáltalán, amit hátrahagyott.
Nem sokkal később értesült nagyanyja haláláról.
Akkor jelent meg először a holló.
Akkor még nem tulajdonított nagy jelentőséget neki, de lassan jött a felismerés, hogy a madár mindig feltűnik, ha valamilyen sarokponthoz ért az életében. Ott volt, mikor először sírta magát álomba a szerelem miatt. Amikor az első közös éjszakát töltötte egy fiúval, akiről azt hitte, ő a Minden. Amikor az első gyermekkel vetélt el. Amikor a másodikkal. Mindig ott volt, amikor megharcolta élete küzdelmeit, legtöbbször saját magával.
Mindent elkövetett, hogy figyelmen kívül hagyja, de sikertelenül. Mint valami omen, kísértette, és magával hozta azt a részét a gyerekkornak, amitől menekült. Ami nem tiszta, behatárolható és kiismerhető. Amit nem lehet korlátok közé szorítani. Ami nem fogható fel racionális elmével, épp ezért kiszámíthatatlan.
Egy valami biztos volt. A madár mindig meglátogatta az árnyékok éjén, a Szent tűz idején. Október utolsó éjszakáján. Minden évben.
Amikor elhalványodik a fátyol, és a Rend felborul. Amikor egy éjre eltűnik a határ, ami elválaszt a természetfölöttitől.
Nagyanyja gyerekkorában ezen a napon kifordítva adta rá a ruháját, vaskorongokat és sót tett a zsebébe, hogy el ne ragadják őt a tündérek és szellemek. Áldást kértek a Szent Tűztől, és felajánlást tettek cserébe, ami az év legnagyobb tüze volt mindig a Cigányszegleten.
Lilit álmok gyötörték egy ilyen októberen, mikor Samhain éje, ahogy a kelták hívták, közeledett. Több síkon futottak az álmok, a közös az volt bennük, hogy mélyen kötődtek hozzá, felkavarták. Ismeretlen szereplők és történetek elevenedtek meg, de valahogy mintha mind hozzá tartoztak volna. Ismeretlen idők mutatkoztak meg, régmúlt és még régebbi korok. A karaktereket mégis olyan valóságosnak élte meg, mint saját magát.
Egyik másik álomból verejtékezve ébredt, még másokból rémülten, vagy teljesen kimerülten. Valami mélyen dolgozott benne. Nem értette. Sokszor jutott eszébe azokban a napokban nagyanyja emléke. Akarva, akaratlanul felidéződtek a régi tanítások. A sötétségről, az árnyékvilágról, melyhez az álmok a kapu, és betekintést engednek belsőnk legmélyébe, amit tudatos elme fel sem foghat.
Az elmúlt évben többször is elvetélt. Tudta, valami nincs rendben, valami felborult. Próbált visszaemlékezni gyerekkora meséire, varázslataira, mert már minden épeszű dolgot kipróbált, ahogy ő nevezte.
Nagyanyja régi holmiját is elővette, amit jó mélyre elásott, emlékeivel együtt. Forgatta a régi dolgokat. Az öregasszony cigánykártyája hívta leginkább. Azt vette legtöbbször kézbe. Gyerekként készült a mesterségre, ami nagyanyja szerint sorsa volt, az erővel, ami képessé teszi átlátni a függönyön. Micsoda badarság! Dajkamesék. Amivel gyereket ámítanak. Mégis ahogy simogatta a régi kártyalapokat, amiket nagyanyja készített, rajzolt és írt saját kezűleg, az ősi rítus szerint, hullámokban járta át valami elektromosság. Aztán ahogy szórakozottan keverte a paklit, egyszer csak kiesett egy lap, ketté hasadva. Megdöbbenve vette a kezébe darabjait.
Az „Üzenet” lapja volt. Nagy változás, sorsfordulás, isteni útmutatás, figyelmeztetés. A lap, ami kettészakad, különös jelentőséggel bír, hallotta magában nagyanyja hangját.
Aztán egy este kártyát vetett gyerekkora óta először. Ezúttal elfogadással, teljes figyelemmel a kártyák iránt.
Az „Özvegyasszony”, idős rokon, támogatás.
A „Szerencse”, rend, igazság, karma, végzet, bölcsesség.
A „Gyermek”, születés.
A „Ház” örökség, önvalónk.
Az „Utazás”… szóval utazás.
A „Halál” fejlődés.
És az „Állandóság”, folyamat, élet, megvilágosodás.
Nem volt kétséges, minden lap visszaküldte. A Cigányszeglethez.
Azon az októberen volt először, hogy várta a hollót. Tudta, bárhol van, rátalál. Már nem akarta eltüntetni. Meg akarta érteni.
Amikor megérkezett gyerekkora díszletei közé, keserédes nosztalgia csapta meg. Az erdő ugyanaz volt, mégis másnak érezte. A fölé tornyosuló fák régen barátai voltak, most bizalmatlanul méregették. A Cigányszeglet kisebb és fakóbb volt, mint amire emlékezett.
Mégis hazatért…mondhatni, gondolta magában. Az emberek szívesen fogadták, pont úgy, mint minden utazót. Ez nem változott, erre emlékezett. Csak az arcok lettek mások. Kiismerhetetlen tekintetek, amik átnéztek rajta, mint az üvegen. Egy ismerős hang mégis volt közöttük. Nagyanyja régi barátja, aki megmaradt a Cigányszeglet őrzőjének.
Érdekes figura volt, sötét arc, éjfekete tekintet, ősz szakáll. Régi vadászkalap volt a fején, amin a tollak száma és színe volt csak nagyon is eltérő a megszokottól.
Örömmel üdvözölte az egyetlen ismerős arcot.
-Megmondta, hogy el fogsz jönni. – köszöntötte sejtelmesen az öreg.
-Nagymama már eléggé zavart lehetett a halála előtt…-hebegte Lili.
-Tévedsz, a minap mondta. – nevetett az öreg.
Lili zavartan nézte, nem értette.
A férfi egy félreeső szekérhez vezette. – Itt elalhatsz, míg a dolgod végére nem jársz. -mondta.
-Arról nem tájékoztatta esetleg a nagyanyám, hogy mi is az a dolog? -kérdezte félig gúnyosan, félig nagyon is komolyan a lány.
-Az a Te dolgod, én nem tudhatok róla. De Te biztosan rájössz, ha egy csepp sütnivalód is van….Ja igen, kérte, ezeket adjam oda. – azzal egy régi kézitükröt halászott elő a tarisznyájából, és egy pár gyertyát. A tükör üvege és a gyertyák színe is fekete volt.
-Azt üzeni ne feledkezz meg a sóról és a vasról, és ne szakítsd meg a kört míg a gyertya le nem ég.
Lili egy szavát se értette, de eltette a kapott tárgyakat, majd birtokba vette a szekeret. Szegényes berendezése volt, egy matrac, pokrócokkal leterítve. Pár régi szőttes tartott némi meleget a falakra akasztva. Egy szélcsengő meg egy pár gyertyatartó volt a dekoráció. Füstölőillat itta be magát a szövetekbe.
Lilit rögtön elnyomta az álom, ahogy leheveredett a matracra.
Eszeveszett károgásra és szárnycsapkodásra ébredt aztán az éjszaka közepén. Ránézett az órájára, éjfél volt. Mintha egy madár újra és újra nekivetődött volna a szekér ajtajának. Első ijedségét félretéve ajtót nyitott. Azzal a lendülettel egy fekete madár csapódott be az ajtón, hogy aztán elhelyezkedjen Lili táskáján. A madár szemrehányóan nézte.
-Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte károgva, de a hang mintha furcsán ismerős lett volna…az energia, ami az állatból áradt…képtelenség, hessegette el a gondolatot Lili.- a hollók először is nem beszélnek, főleg nem a nagyanyja hangján. Ez csak a kimerültség az utazás után.
-Válaszolj, mi tartott ennyi ideig Te lány? – kérdezte a hang a madár felől, ezúttal még erősebben, és még tisztábban…még félreérthetetlenebbül.
-Hallucinálok, vagy még mindig alszom – motyogta Lili maga elé.
-Mindig is lassan fogadtad el az egyértelműt, ezért haladtál sokkal lassabban a tanulásban, mint ahogy azt a képességeid szerint tehetted volna- hallotta a madarat, aki azzal a lendülettel odareppent és belecsípett a lány karjába.
-Aúú- Te vagy az Nagymama.
-Persze, hogy én vagyok, mit hittél. De nincs sok időm, amint elüti a negyedet, újra néma leszek. A vadászhold két nap múlva lesz teljes, akkor megnyithatod a kört. Ahogy tanítottalak. Akkor tudunk majd hosszabban beszélni. Most kell átfordítanod. Nem lesz még egy ilyen lehetőség…
-Micsodát? -kérdezte Lili.
-Nincs több időm, teliholdkor nyisd meg a kört és mindent elmondok. – halt el vad károgásba nagyanyja hangja, aztán a madár vad szárnycsapkodással hagyta el a szekeret, és már el is tűnt az éjszakában, mintha ott se lett volna.
Lili pedig két nap múlva, Teliholdkor kicsit félrevonult az erdőben a Cigányszeglettől. A fák között megpihen egy farönkön, majd kezével elseperte a faleveleket, és kört rajzolt a földbe, pont oda, ahová a hold fénye világított. Majd meggyújtotta a gyertyát, és beült vele a kör közepére.
Még mindig képtelenségnek gondolta volna az egészet, ha a csípés nyoma a karján nem játszott volna lilás árnyalatban, égető bizonyítékul a madár látogatására.
Nem is kellett sokat várnia. Amint kiteljesedett a hold, szárnysuhogást hallott közeledni. A holló amint átrepült a kör fölött, reptében levetette tollruháját. Nagyanyja jelent meg a lány előtt. Az öregasszony pont olyan volt, ahogy Lili emlékezett rá, a régi fejkendőjében, ahogy rágyújtott a pipájára és leült vele szemben. Ő volt és mégsem, mert ahogy pöfékelt, egyre fiatalodott, míg Lilivel nem lett hajszálra egy idős és mégis kortalan.
Lili döbbenten nézte.
-Az Elmentek előjoga – nevetett a nő.- Oly formában létezni odaát, ahogy akarunk.
-Szóval mi tartott ennyi ideig? Miért késlekedtél visszatérni? Két gyermeket vesztettél el, nem volt egyértelmű mi a dolgod? Az új jövevényt már nem teheted ki ennek, nem veszejtheted el őt is. Most kell átfordítanod, nem adódik jobb lehetőség.
-Miféle új jövevényt.
-Azt, akit a szíved alatt hordasz, aki a legutolsó újholdkor fogant.
-Lili zavart volt…volt egy megérzése ugyan, de még annyira korai lett volna bármire is következtetni, és most mégis… beléhasított a bizonyosság…és a kártya is megmondta.
-Igen a kártya…-hallotta nagyanyja szemrehányó hangját, válaszul belső gondolatára. – Már régen uralnod kéne, már régen el kellett volna készítened a saját paklidat, ahogy szokás. Miért harcolsz még mindig azzal, aki vagy.
-Nem érzed, hogy egyre gyengülsz, ahogy próbálod kiszorítani éned egy részét. Elzártad. Elzártad a benned lévő sötétséget is, és nem tanultad meg uralni. Ez veszi el az erőd.
A sötét erőidben is ugyan úgy Te vagy.
Mindig csak a fényes oldalad éled, mutatod a világnak. De az csak felerészed. A másik oldal nélkül nem vagy egész, teljes. Nincs jó vagy rossz, mikor tanulod már meg végre. Kell a másik oldalad ereje is. Anélkül nem élheted teljes Önvalód, és nem tudsz erőt alkotni sem, ahogy nem tudsz végig megtartani egy magzatot sem, hogy kiteljesedj.
-Mit tegyek nagymama?
-Be kell fogadnod a sötét részeid, és fel kell szabadítanod magadban a varázslónőt, akit elzártál.
-Hogyan?
-Samhain éjjelén van erre a legjobb alkalom, amikor a sötétség az úr…akkor tudod magadhoz emelni a sötétet.
Rá kell lelned az átjáróra, a Macskák barlangjára, ahol a fátyol nyílik, és új kört kell nyitnod. Ezúttal saját árnyrészeid behívására.
-Hogy lelek rá a barlangra?
-Vezetnek majd. Legyen nálad a sötét tükör, az fog segíteni. Semmiképp ne bontsd meg a kört, amíg le nem ég a gyertya, ez nagyon fontos Lili. És ne felejtsd a sót és a vasat. Ahogy tanítottalak.
Ha megtörtént az egyesülés van még egy dolgod.
-Honnan fogom tudni, hogy megtörtént?
-Tudni fogod. Szóval amikor megtörtént az egyesülés és lezárod a kört, menj a Szent Tűzhöz. Tégy felajánlást, és kérj áldást, ahogy…
-…tanítottál. Értem. De…
-Nincs mitől félned. Szellemállataid végig veled lesznek.
-Kik azok? …hisz csak mesék voltak…
-Ahogy a mostani beszélgetésünk is az – csóválta a fejét a nagyanyja. – csökönyösséged még mindig határtalan.
-Szóval.. – sürgette Lili.
-Rájuk fogsz majd ismerni, végig támogatnak majd az utadon, ahogy eddig is tették. Megtapasztalod majd mekkora a hatalmuk, ha figyelmed feléjük fordítod. Bízz a mágiádban, és akkor nem veszíthetsz. Szándékod legyen tiszta, és egyenes. A gyermek pedig élni fog.- mondta, majd fölegyenesedett, és egy pillanattal később már tollruhában repült ki a körből.
A gyertya leégett.
Lili gondterhelten tekintett október utolsó napján az előtte álló éjszakára. Próbálta felidézni mindazt, amit nagyanyjától tanult. Szürkületkor kifordította ruháit, vaskoronggal és sóval töltötte ki zsebeit. Táskájában ott lapult a fekete tükör és a gyertya.
Amikor feljött a Hold, megindult az erdőben. Próbálta elcsendesíteni belső káoszát, hisz nem tudta merre tart, és jelre várt.
Egyszer csak egy vörösbegy hangjára lett figyelmes. Egyre közelebb hallotta, majd már körülötte repdesett. Furcsa melegség öntötte el a lelkét a madár hangjára. Nyugalmat érzett. Bizonyosság járta át. A madár fogja a barlanghoz kísérni. A madár, aki egyike szellemállat segítőinek. Követte hát árkon-bokron a legkisebb kétely nélkül. Egy szurdokvölgyben haladtak, mikor az elkezdett összeszűkülni és egy meredélyben ért véget. Egy barlang nyílása állt ott, ami lefelé vezetett. Mély és sötét tátongott előtte. Hideg fuvallat, és mintha sikolyok hangja tört fel a mélyből. A vörösbegy hangja elhallt, a madár eltűnt.
Azzal egyidőben, hogy Liliben ez tudatosult, megérezte, hogy valaki áll mögötte. Erőteljes energiát érzett. Hátra pördült és megmerevedett. Egy barnamedve állta el az útját a szurdokban. A medve azonban csöppet sem tűnt támadónak. Lili mégis megmerevedett, minden idegszála megfeszült. A medve elindult Lili felé, majd oldalával végig simította a lányt. Érintése meleg volt, puha, bátorító. Lilli ekkor értette meg, a medve is őt segíti. Megkapaszkodott a medve oldalában, és elindult vele a mélybe.
Amikor elérték a barlang belsejét, Lili kört rajzolt és meggyújtotta a gyertyát. A medve a körön kívül feküdt le mellé, és szunyókálni kezdett. A mélyben nem volt teljes sötétség, mert egy nagyobb rés összekötötte a felszínnel, ahonnan bevilágított a Hold.
Lili mély levegőt vett, és a tükör után nyúlt. Hirtelen, mintha egy fénycsík cikázott volna, ami átsuhant a körön. A lány megmerevedett. Egy kígyó jelent meg a lábánál. Rémület fogta el, de aztán átkapcsolt. Csak az hatolhatott át a körén, aki hozzá tartozott. Hirtelen ötlettől vezérelve kinyúlt a kígyó felé. Az föltekeredett a kezére, fejét a kézfején pihentette. Lilli érezte, ő is hozzá tartozik, ő is a szellemállata, aki segíteni jött. Ahogy viszolygása csökkent a kígyó színe is változni kezdett. Sárszínű pikkelyei elkezdtek világosodni, míg végül ezüstösen csillogtak. Lili megnyugodva vette kezébe a tükröt, és belenézett. Összpontosított, és szemét nem vette le a fekete üvegről. Tekintete lassan elhomályosult, azt érezte, hogy ez a feketeség húzza magába, míg végül zuhanni nem kezdett. Zuhan a fekete tükörbe. Sötétség vette körül hirtelen, csak a kígyó ezüstös fénye csillogott a csuklóján.
Egy éles kacajt hallott, majd egy tükörarc nézett vissza rá, ami lassan testet öltött. Hideg szempár, számító, könyörtelen tekintet. Lili felismerte benne magát, és szúrni kezdett a mellkasa. A jelenés egyre közeledett felé. Érezte a belőle áradó sötétséget. A lány nem tudta mit tegyen. Aztán a kis kígyóra gondolt, és elkezdte visszafogni ellenérzését, és tisztán, egyenesen, ítélkezés nélkül szemlélni sötét tükörképét. Elkezdte érezni a benne lévő kegyetlenséget, könyörtelenséget. Lili csak tágította magát, mellkasát, egyre mélyebbeket lélegzett. Mintha be akarná lélegezni a másik sötétségét. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve kezet nyújtott a másiknak. Azt, amire a kígyó csavarodott. Az tétovázott egy pillanatig, majd elfogadta. A kígyó átkúszott a másik karjára, összekötve egymásba fonódó tenyerük, mint egy kis szalag.
A Jelenés szeméből eltűnt a hideg. Tiszta céltudatosság költözött bele, majd darabokra tört, mintha csak üvegből lett volna.
A következő pillanatban éles sikoly terítette le a lányt. Mintha az összes félelme egyszerre tört volna fel benne. Vékony, szinte áttetsző tükörkép közeledett hozzá, miközben a lányon egyre nagyobb bénultság lett úrrá. Amikor a legnagyobb fojtást érezte, halálfélelmet, melynél sötétebb nincs, hirtelen engedni kezdett. Minél jobban engedett ki a teste, adta át magát a félelemnek, úgy, hogy nem harcolt ellene, annál jobban tért vissza ereje. Egész addig, míg annyi ereje nem lett, hogy ismét a kezét nyújtsa. A jelenés elfogadta. A kígyó ismét összekötötte őket.
Tükörképe rettegő tekintete helyébe pedig megengedés költözött és béke. Hatalom volt ebben is. Lilit újabb erőhullám járta át. Sötét tükre darabokra tört, ahogy az előző is tette.
A következő hang még jobban megrémítette. Egy altatódal hallatszott, ami egyre erősödött. A következő árnyrésze, tébolyult önmaga, amint egy üres bölcső fölé hajol. Sosem hallott rettenetesebbet, mint azt a bölcsődalt. Érezte a másik őrült sóvárgását, ami belülről emésztette, mint egy méreg. Lili nem tudta mit tegyen. Lassan engedte át magát ennek az új jelenésnek, lassabban, mint az előzőeknek. Aztán lassan végtelen együttérzés csapta meg, majd végtelen szeretet ez iránt a tükörkép iránt, ami mind közül a legrettenetesebb volt. Könnyek folytak végig az arcán, ahogy nőtt benne a szeretet. A másik felében pedig ez oldani kezdte a sóvárgást. Tisztán érezte. Amikor az felnézett rá, szeméből eltűnt az őrület, hit költözött belé. Lili nyújtotta felé a kezét, a szövetség itt is megköttetett. A jelenés szilánkokra tört. Lili sosem érezte még ennyire erősnek magát.
Hirtelen kaparászást hallott a lába alól. Megvilágította a maradék gyertyacsonkkal, és látta, hogy egy csapóajtón áll. Feltépte azt, meglepően könnyen ment. Őrült hörgésszerű hang hallatszott, mintha valami állaté lenne. Egy csontos kéz nyúlt ki a mélyből. Körmei ijesztően hosszúak és piszkosak, a bőre szinte szürke volt. Egy fekete mocsárszerű hajzuhatag emelkedett ki. Nyálkás volt és csomókban fedte a fejet, ami felbukkant.
Néhol látni lehetett a sötét fejbőr. Az arcot azonban mindez a nyálkás hajcsomó nem fedte fel. Liliben újra felcsapott az undor, de aztán ismét legyőzte önmagát, tudta, mi a dolga. Kinyúlt a hadonászó, hátborzongató ujjak felé, megragadta a másik kezét, és kihúzta a mélyből. A kígyó most is tette a dolgát. Lili saját varázslónőjét tette most szabaddá. Az alak nőni kezdett, haja megtelt élettel, ébenfekete fénnyel. Görbe, megtört alakja kiegyenesedett. Rongyruhája átalakult éjfekete selyemköpennyé. Arca láthatóvá vált. Erő volt benne. A Rend őrének elhivatottsága. A végtelen bizalom a Mindenben. Lili szava elakadt, annyira gyönyörűnek látta. Nem tudta megállni, meg kellett ölelnie. A másik erre fekete szilánkokra tört, de mennyei csilingeléssel.
Hirtelen újra a körben találta magát, a barlangban. Maga mellett a medvével, aki várakozásteljesen nézett rá. Már majdnem megtörte a kört, aztán észbe kapott. Megvárta, míg leég a gyertya. Egész volt végre. Megbékélt az árnyékkal. A dolgát elvégezte.
Befogadta árnyait, és ők is befogadták őt. Egyesülésükből pedig új erők születtek.
Amint elhagyta a szurdokvölgyet, hátra hagyta segítőit is, akiknek egy fejbólintással mondott köszönetet.
A tűznél már várta nagyanyja, holló képében, és annak öreg barátja, aki épp zsörtölődött a madárral.
-Csak hogy itt vagy – üdvözölte a férfi, -már nem lehetett bírni vele.
A holló szemrehányón károgott a férfira, aztán átható tekintettel kereste Lili tekintetét. Amikor szemük találkozott, elégedett fejbólintással röppent el.
-Rá se ránts, úgy se szabadulsz tőle. -nevetett a férfi. – jó nagy tüzet raktam, csak neked.
Lili hálásan nézett rá. Aztán a tűzbe. Samhain éjszakáján, a Macskák barlangjában győzelmet aratott. Mintha érezte volna az apró szívverést közel az övéhez. Megtette hát a felajánlást. Erejét a jövőben a Rendnek szenteli. Cserébe támogatást kért születendő gyermekeinek. Hogy adománya, öröksége, ami ellen eddig harcolt, amit őseitől hozott, tovább tudja adni, és majd azok is meg tudják tenni ezt.
Ez volt az első olyan Árnyékok éje, amit Lili úgy ünnepelt meg, ahogy azt nagyanyja tanította, és úgy, ahogy az az ő erejét támogatta.
Lili átfordította a körét. Újba kezdett. Hogy máshogy, mint ahogy tanulta, és ahogy lelke diktálta. Az első kártya megrajzolásával, amit saját paklijába készített. A hagyomány szerint holdfénynél. Mikor máskor, mint Samhainkor, az új kezdet idején. Amikor a sötétsége átengedve magunk elindulunk a fény felé.
A „Szerencse” kártyával kezdte ezt a paklit, mert ennek energiáját akarta behívni. Úgy tartják, hogy a cigánypakli egyik sajátja, hogy készítésekor megjelenik a valóságunkban is annak a lapnak az energiája, és átmegy rajtunk, áttisztít, átdolgozódik saját lényünkkel.
Mert csak az lesz igazán a részünk, amit be is fogadunk, s át is engedünk magunkon. S hagyjuk, hogy tegye a dolgát.
