Hosszú volt a tél abban az évben.
A kis falu lakói vágyták már a tavaszt, ami egyre távolibbnak tűnt.
Szívükben mégis béke és várakozás volt. Napi szertartásaikban éltették az otthon melegét, hálásak voltak a természet adományaiért, és elfogadták, hogy ez a pihenés ideje.
Szeretettel fordultak állataik felé amikor először hajtották ki juhaik a legelőre, február eljöttével. Reménnyel pásztázták az eget, amiket hófelhők borítottak. Szinte érezték a nap melegét a ködök mögött. Hitték, hogy ott van, és újra eljön. Várakozással keresték a tavasz nyomait, a hó alól előbukkanó zöldet, az énekesmadarak párhívó hangját, a patakok páncél tetejét megtörő erőt. Az olvadást.
Egy leány szívében mégis lázadás volt a várakozás idején. Lelke tombolt, szétfeszítette a harc a mozdulatlanság ellen. Menni akart már, nyílni, élni, tenni, szeretni. Hiába intették nyugalomra az öregek, ő mit se törődött velük. Bezárt vadként járta körbe a tél világának határait, otthona falait, amik körülzárták.
Nagyapja értette egyedül mi lakik benne. Hisz neki is tündérlelke volt. Meghajlott háttal, büszkén ősz hajára, mindig fedetlen fővel járta a határt. Néha magával vitte unokáját is, hogy csillapuljon kicsit annak belső tüze, mely lassan emésztette a téli hónapokban. Együtt metszették és kötözték a szőlőt fönt a kopár dombtetőn a februári szelekkel cibáltan.
Egyik nap a lány sokáig némán tette a dolgát nagyapja mellet, noha belül majd szétszakadt. Az öreg egy ideig mosolygott az orra alatt, majd megszánta unokáját.
-Nos? -kérdezte kuncogva a bajusza alatt.
-Mi van velem nagyapa? Miért érzem ezt a feszítést, ezt a lángolást minden télen. Miért nem találom meg a békém, csak mikor megjönnek az első költöző madarak, és kibújnak az első tulipánok a földből. Minden évvel egyre rosszabb. Mi a baj velem?
-Nincs veled semmi baj leánykám, csak annyi, hogy tündérvéred van, nyughatatlan. És ahogy nősz, egyre jobban hallod a hívást. Nincs nyugtod télen, mert nem a tündérek útját járod. Tavasszal, nyáron még csak-csak, amikor könnyebben megtalálod a kapcsolatot a tündérlettel, a virágok és madarak segítségével, de amint lehull az első levél, utána már egyre múlik az erő, amiből táplálkozz tudás és igazi kapcsolat híján. Mert nem érted az év sötét oldalát.
A lány hitetlenkedve csóválta a fejét, egy szavát se hitte az öregnek.
-Ha ez így van, honnan tudod mindezt? -kérdezte nevetve.
-Úgy, hogy én is tündérvérből való vagyok.
-Valóban abból lennél? -kérdezte gúnyosan a lány.
-Nos igen, hiszed vagy nem, édesmindegy, a lényegen nem változtat. Én bizony abból a szőlőszemből fogantam, amiből csak minden hét esztendőben kettő terem a nagy Világ-Erdő közepén. És az az asszony, aki a két szemből az elsőt megeszi, annak bizony tündér fia fogan.
Namármost az az asszony csaknem 100 esztendővel ezelőtt a te szépanyád volt. Úgy mesélte, villámok csapkodtak körülötte, amikor útját keresztezte egyszer a nagy Világfa. Egy villám csapott éppen a lába elé akkor, amiből láss csodát, egy szőlőtőke fakadt. Azon csupán két szőlőszem nőtt. Az egyiket azon nyomban be is kapta, mert ismerte a szőlőszemből fogant tündérek történetét. A másikat meghagyta a tőkén, mert nem akart packázni a tündérekkel.
Nagyot nézett szépapád, mikor hazaérve elmesélte neki, hogy tündér fia lesz.
Aztán szépanyád le is feküdt rögtön, amint hazaérve megoldotta ruhája korcát, és aludt hét nap, hét éjszaka. Majd mikor felébredt, már érezte a tündérfiat a szíve alatt. És az is lett csakugyan. Két csillag volt a vállán mikor született, tündérjegy.
Arany hajú, arany szemű sudár legény lett, akinek csodájára járták, mert azt beszélték mindent tud a Világ dolgairól, és úgy is volt valóban. Ilyen volt az én apám.
Én inkább anyámra ütöttem, aki nem volt ugyan tündér, de ugyancsak helyre leány volt. Úgy tudott dalolni, mint a rigók a kikelettel. A gyerekeim meg aztán pláne nem hasonlítottak apámra. De mikor először tartottalak a karomban, és láttam arany fürtjeid, és szempillád arany csillogását, már tudtam, hogy kiütközött a tündérvér. -kacsintott az öreg. -Innen is kaptad a neved Lonácska.
A leány csak a fejét csóválta erre, egy szavát se hitte az öregnek.
Nyugtot ez után se lelt, csak űzte, hajtotta valami belül.
Történt egy nap, hogy farsangot ültek a fiatalok a faluban. Táncra csődítették össze az eladósorban lévő lányokat. Úgy kolompolták ki őket a porták elé a legények, hogy aztán ki-ki a neki tetszővel táncba menjen az udvaron.
Lona is komolyan vette ezt a mulatságot, ahogy a többi lány. Az ő szívében is őrzött már valakit régóta. Elhatározta, hogy ő is kicsinosítja magát, és mindenkivel táncolni fog, aki csak megjelenik a házuk előtt kolomppal, kivéve azt az egyet.
Így is tett. Felvette ünneplő ruháját, mohazöld szoknyáját, vörös mellénykéjét. Piros és kék hímzésekkel díszített szalagok kerültek a hajába. Aranyhaját gondosan kefélte, mosta rozmaringgal és illatosította ibolyavízzel előző éjszaka.
És valóban, szép számmal jelentek meg a kolompoló ifijak…kivéve azt az egyet.
Mindenkivel táncolt, és minden legénnyel, aki megforgatta, egyre dühösebb lett arra az egyre, aki nem jött. Nem kapta meg azt az elégtételt, hogy visszautasítsa.
Mátyás büszke férfi volt. Magas, szélesvállú, dolgos és jóravaló. Hollófekete hajában egy ezüstcsík futott végig gyermekkora óta. Szeme pedig ezüstszín szürke volt. Három farsangon át hívta Lonát táncra a lányos házból, és háromszor kapott kosarat.
Az utolsó farsangon azt kiabálta be a lánynak, mikor a küszöbön hagyta udvarló ajándékát, hogy a következő évben neki kell jönnie őhozzá.
Lona fel is paprikázódott ezen akkor, és megfogadta, hogy negyedszerre alaposan megalázza majd a férfit. Fel sem merült benne, hogy Mátyás komolyan gondolta, és nem jön el újra.
Ahogy teltek a farsang napjai, dühe nőtön nőtt. Egyre hirdették ki a házasulandó párokat, és a falu úgy pezsgett, mint egy felbojdult méhkas, mire elérkezett az utolsó farsangi nap húshagyó kedden. Az asszonyfarsang.
Ilyenkor a már férjezett asszonyok férjeik ruháiba bújhattak, és férfimód mulathattak a faluban a házakat és pincéket végig járva. Nevetve, mókázva. Hajadon társaik pedig követhették őket borotvával és szappannal felszerelkezve, hogy az arra tévedt legényektől pénzt kolduljanak az asszonyok mulatságára borotválásért cserébe.
Lona vonakodva engedett társai hívásának, de végül velük tartott. Morc ábrázattal lépkedett a sok vihorászó lány között. Jól tudta, amit persze a szemébe is mondtak, hogy már rég szerezhetett volna magának nadrágot, és tarthatott volna az asszonyokkal, ha nem annyira dölyfös.
Már jó pár borotváláson túl voltak, mikor szembe találkoztak Mátyással.
A lánysereg vircsaftja elhallgatott és kuncogva figyelték a két ellenfelet, akik felszegett fejjel egymást mustrálták.
Végül egy tömzsi barna lány, az egyik leghangosabb mind közül megtörte a csendet. A férfihoz fordult, hogy megborotválja, aztán jöhet is a menyegző, mondta. A többiek ezen jót nevettek, a társaságban újra felszökött a jókedv. Mátyás tekintetét elemelte Lonáról, és mosolyogva fordult a kis barna felé. Lonának ez volt az az utolsó csöpp. Dühödten kitépte a borotvát társnője kezéből és a férfi felé csapott vele. Az még épp idejében emelte fel a kezét az arca elé. A penge így csak a tenyerét szántotta fel. Egy lány felsikított Lona mögött, aki hirtelen megdermedt. Ijedten kémlelte a férfit majd a vércseppeket a havon és a kezében lévő pengén. Valami mintha megállította volna az időt egy pillanatra, de mikor Lona látta, hogy Mátyásnak nem esett nagy baja, a szívét megtaláló kétségbeesés csak még nagyobb dühkitöréssel tudott felszakadni benne. A férfi csizmájához vágta a borotvát és elordította magát:
-Törjön ki rajtad a hétnyavaja, és maradjon is veled, míg el nem visz az ördög! -üvöltötte a férfi szemébe, majd zokogva elrohant, néma csöndet húzva maga után.
Másnap aztán jött a hír, hogy Mátyást leverte a láz. Aztán napok teltek el, majd hetek. Nem hoztak változást. A férfi élet és halál között harcolt, de úgy látszott eldöntetlen a küzdelem.
A faluban lassan kezdtek összesúgni Lona háta mögött. Baljósan méregették majd kezdték elkerülni. A lány fel se vette. Üres tekintettel, kábán járt-kelt az emberek között, éjszaka pedig lázas álmok kínozták. Mardosta a bűntudat. Bár át tudna venni valamit a férfi kínjából. Bár visszafordíthatna mindent. Bár tehetne valamit.
Nagyapja aggódó tekintetettel ütött rajta aztán egyik este.
-Na te lány, szép mondhatom, most aztán megeheted, amit főztél.
-Nagyapa, csak nem gondolod te is, hogy én…
-Ördög és pokol, persze, hogy azt gondolom…ahogy te magad is.
Tündér mód ártottál, tündér mód kötötted meg, úgy is tudod feloldani.
-De hogyan nagyapa?
-Nos, ha tudnám a nyitját…de egy valaki, egy másik tündér talán mégis akad, aki tudja.
-És ki az nagyapa? Hol találok rá?
-Hogy ki az, nos azt én is csak sejtem. Hogy hol találhatsz rá? A fonóban, hol máshol…sötétedés után.
-De nagyapa, a fonót bezárják sötétedés után. Oda akkor belépni tiltva van minden embernek.
-Pontosan…minden embernek, de nem úgy egy tündérvérből valónak. -nevetett az öreg.
A lány újra értetlenül csóválta a fejét, mire nagyapja még jobban nevetett.
-Mit gondolsz leánykám mivel ütik el a tündérek az időt a téli hónapokban. Fonnak, szőnek és mesélnek. A fonó az ő birodalmuk napnyugta után.
Lona még most se hitte egészen nagyapja szavait, de a szívében tudta, ő okozta Mátyás betegségét, és bármit képes lett volna megtenni, amivel segíthet a férfin. Bármennyire is hihetetlennek tűnt.
Összeszedte hát minden bátorságát, és amikor már magasan járt a Hold, megindult a fonó felé. Nem szűrődött ki semmi fény. Már lemondóan fordult volna vissza, amikor megcsapta a fülét a rokka kerekének sercegése. Félve benyitott hát. Az addig bezártnak hitt ajtó most utat engedett a jövevénynek. Lona az egyik ablak alatt a Hold fényénél egy fekete ruhás, fekete kendős öregasszonyt vett észre, aki finoman fonta át a szálakat az ujjai között, miközben a rokka kereke fáradhatatlanul forgott. Amikor a lány felismerte az asszonyt, az ereiben meghűlt a vér. Mátyás nagyanyja ült az ablak alatt. Az öregasszony, aki azóta fekete tekintettel követi mindenhova, amióta unokája ágynak esett.
-Én nem…azt hiszem tévedtem…bocsásson meg…-dadogta. és már menekülőre is fogta volna, amikor a másik mély hangja utolérte.
-Nagyapád küldött, igaz?
A vén bolond nem mert színt vallani, hogy kivel találod itt szemben magad.
-De hát maga…maga honnan…-Lona fejében ezer kérdés cikázott…-maga is…?
-Tündér vagyok-e? Igen, az. Persze erre magadtól is rájöhettél volna, ha lenne egy kis sütnivalód. -Mi dolgod itt?
-Nagyapa azt mondta, hogy maga tudna…hogy miattam…hogy én…-dadogta.
-Megkötötted. Igen. Én azonban nem tehetek semmit…
Lona szemében megjelent az első könnycsepp.
-…te viszont annál többet. -köszörülte meg a torkát az öregasszony. -A te kötésed, te tudod oldani egyedül. Mert szerelmi kötés, és vérrel pecsételted.
-Én nem…de én nem tudtam. -zokogta most már a lány.
Az öregasszony hosszan nézte, s látva annak őszinte fájdalmát, megszánta.
-Hogyan is tudhattad volna. -Nem a te hibád. Nem bírsz mit kezdeni a tündér véreddel…ahogy nem bírt vele a nagyapád se. -morogta az orra alatt az asszony. -Nos én segíthetek, megmondom a módját, ha kész vagy megtenni, amit kell.
-Kész vagyok. -mondta eltökélten Lona. Az öregasszony bólintott.
-Nos akkor most rajtad a sor, átadom a rokkát. Vedd magadhoz Mátyás szerelmi ajándékait, amit az elmúlt farsangokkor kaptál. A guzsalyt, a vetélőt és az orsónehezéket.
Aztán gyere el ide az elkövetkezendő 3 hétben, minden éjszaka. Egy inget kell majd varrnod Mátyásnak, abból a kelméből, aminek a fonalát is te készíted, cérnáját te sodrod. E helyen védve leszel az emberi szem elől, tündérbőröd láthatatlanná tesz majd. Gyere el minden napnyugtakor, és kiengedett hajjal, mezítelenül lépj be e helyre. Így is láss munkához.
Előre figyelmeztetlek, nem lesz könnyű munka. Az ujjaid vérezni fognak, a fonal érintése fájdalmas lesz. De ne csüggedj, ezt hamar megtanulod majd uralni. Csak arra vigyázz, hogy a fonalat és az anyagot ne szennyezd a véreddel. Egyetlen cérnaszál kivételével, amit véred fest majd vörösre. Ezt a szálat varrd bele majd legvégül a makulátlan ingbe. Ha elkészültél tudni fogom, és elviszem az unokámhoz. Abban az ingben hét éjszakára gyógyító álom száll majd rá, amiből egészségesen ébred.
Lona erre megkönnyebbülten sóhajtott, de az öreg tündér még nem fejezte be.
-Ez a dolog könnyebbik része, de ami utána jön…mert amint felébred, nem szólhatsz hozzá, még csak nem is nézhetsz rá a következő farsangig. -nézett keményen a lány szemébe. -Ez nagyon fontos, ha ezt nem teszed meg, egész munkád kárba vész, és a fiú sorsa bevégeztetett.
Lona eltökélten bólintott.
3 hét múlva pedig az öreg tündér átvette a lánytól az inget…Mátyás pedig meggyógyult.
Attól fogva Lona kerülte a férfit, mint a tüzet. A falubeliek eleinte értetlenül álltak a hirtelen gyógyulás előtt, és hogy a lány mindig kitért a legény útjából, aztán napirendre tértek felette.
Lassan érkezett a tavasz abban az évben. Még húsvétkor is havazott. Lona tartotta magát az ígéretéhez, de szíve egyre nehezebb lett.
Mátyás nagyanyja is látta ezt. Szánta a lányt, és hálás volt neki a kitartásáért. Egyik nap, nem sokkal a majális előtt megszólította a templomból hazafelé menet.
-Április utolsó napnyugtáján menj ki a dombtetőre, ami a határban áll. Amin az a magányos öreg diófa magasodik. Ott várj. Ott találsz majd rá nővéreidre. Velük majd rálelsz alvó részedre. Velük majd emlékezel. Szívd magadba minden cseppjét annak, ami ott vár rád a nyáron. Ez majd átsegít és megtart a következő télen…-mondta, és megsimogatta a lány leszegett arcát.
Lona megfogadta az öregasszony szavát, nem volt vesztenivalója…
…és azon az utolsó áprilisi éjjelen Lona rálelt tündértársaira. Vele együtt hét tündér táncolta körül a vén diófát azon a virágillatú első májusi pirkadaton. Hét tündérlány, a magaslatot körülvevő hét faluból egy-egy. Hogy közösen táplálják és éltessék saját zenéjükkel és varázsukkal a vén diófát, a tündérek fáját, ami óvta mind a tündért, mind az embert, mint ahogy a természet minden más teremtményét is a környező vidéken.
Sok áttáncolt éjszaka következett még a diófa alatt azon a nyáron. Lonában pedig életre kelt a varázslat.
De ahogy tündérlelke nyílt ki társai között, úgy vágyott egyre jobban halandó élete után, és a legény után, akit hátrahagyott. Dehogy zsörtölődött volna most a hosszú télre, ha mellette melegedhetett volna.
A tündértalálkáknak aztán vége szakadt Mindszentekkor, és beköszöntött az év sötétebb fele újra. Ki-ki visszatért saját falujába a következő majálisig. Ezúttal azonban volt, ami lecsillapítsa Lona belső tüzét. Az orsó, a rokka és a szövőszék. A fonó, ami a tündérek birodalma volt mindig is napnyugta után. Társául szegődött hát a falu öreg tündérének, és együtt fonták és szőtték a mindenség szálait téli éjszakákon. Lona fáradhatatlanul dolgozott és szívta magába társnője történeteit a Lentvilágról és arról, ami a lepel mögött van.
Farsang közeledtével aztán az ifjú tündérlány új munkába kezdett. Minden vágyát, minden reményét beleszőhette a készülő anyagba.
Aztán a vigasság előtti éjjelen befejezte az inget, amit magának varrt a télen megszőtt kelméből. Hófehér ingecske volt, egyszerű, tiszta, egyetlen piros szállal a nyakfodorban.
-Látom elkészült az ünnepi inged farsangra. -nézett az öreg tündér a fiatal szemébe, aki némán bólintott.
-Elhoztam hozzá az unokám kolompját. -kuncogott az orra alatt az öregasszony.
A lány erre felkapta a fejét. Ezzel a gesztussal az öreg tündér áldását adta, amit a lány sosem mert remélni.
-Ne nézz így rám lányom, ilyen borjú szemekkel. Lelketek egyik feléve már születésetektől egymásfelé tartottatok. A jobbikkal. -kuncogott. -Mert tudd meg, annak a szőlőszemnek a párját, amiből dédapád fogant, Mátyás szépanyja ette meg. Abból a szőlőszemből pedig egy leány született, egy tündér leány, ezüst hajjal és ezüst szemekkel. Két csillaggal a vállán – mosolygott lágyan, szeretettel az öregasszony.
Lona megértette. Hevesen ölelte át méltatlankodó tündér társát.
Másnap már pirkadatkor fenn volt. Arcot mosott olvadt hóval, és kifésülte a haját. Aztán rohant a kolomppal, a fehér ingben, mohazöld szoknyájában, mezítláb. Haja kibontva verdeste a lába szárát. A faluban utána fordultak, azt hitték eszét vesztette. Kifulladva ért a férfi portája elé és úgy rázta a kolompot mintha csak az élete múlna rajta…és talán úgy is volt. Mátyás lépett ki kisvártatva a ricsajra. Épp borotválkozás közben zargatta meg a lány, aki csodák-csodája ott állt a kapujában a ropogó fagyban, egyszál fehér ingben, ünneplő szoknyában, mezítláb, és rázta a kolompot.
A hab még ott volt a férfi arcán. Lona gondolkodás nélkül lépett hozzá és törölte le szoknyája szegélyével, ami felért egy simogatással. Hosszan néztek egymás arcába. A lány szemében aranyfény ragyogott, aminek párja ezüstben szikrázott vissza a férfi tekintetében. A férfi lassan ölelte át a lány derekát, mintha attól félne, hogy köddé válik.
Aztán megtörtént…az első ölelés…az első csók…az első tánc…ami meghozta az olvadást.
