A nyár mintha megmerevedett volna azokban a napokban. Mintha beszorult volna a forró falak közé. A város néma lett és mozdulatlan. Mintha várt volna valamire. Vihar előtti csend.
Doja épp utazás előtt állt, de mintha még visszatartotta volna valami. Mintha ő is beszorult volna a falak közé a júniussal, ami nem akart mozdulni. Nem értette. Mire vár? Miért nem indul már?
Pedig régóta érezte a hívást, hogy mozduljon. Ez a hívás bele volt kódolva, ott volt a bőre alatt, és nem hagyta megállni soha hosszú időre.
Szerelme így fogadta el. Vándor madárnak. Akinek kell a repülés, hogy aztán békében megtérjen közös fészkükbe…és jól is volt ez így. Doja így működött. Messzi tájakra szárnyalt, hogy aztán hazatérhessen egy ölelő kar melegébe. Mindkettő kellett neki. A szárnyalás és a hazatérés. Nem is tudta melyiket szereti jobban.
Most mégis azt érezte ez az indulás más lesz. Valami fordul.
Doja már alig emlékezett nagyanyjára, mégis az ő ereje járta át minden indulásnál. Vándor cigány őseinek szelleme lobbant fel benne. Őseié, akik mutatványos szekerekkel járták a falukat évről-évre, és idegen tájak fűszereivel, meséivel, varázslatával házaltak. Gyökere egy volt velük. Nagyanyja barna csillag szeme és sötét haja emlékeztetett erre a kötelékre, bár Doja bőre már fehér volt, mint a porcelán, akár az anyjáé.
Szerelme mégis mindig cigánylányomnak szólította. Mikor belerévedt a csillagokba és tekintete olyan lett, mint aki beszél hozzájuk, érti őket. Vagy amikor táncolt. És akkor is, amikor a lelke elkezdett mocorogni, minden indulás előtt. A férfi értette Doja lelkét, és szerette benne ezt a magot. Meghagyta hát szabadnak, amiért a lány végtelenül hálás volt.
Egy reggel álmos meleg telepedett a szobára. Doja végre pakolt. Ki akart törni a mozdulatlanságból. Nem érezte erejét, megszokott, monoton mozdulatai voltak csupán, de legalább elindul végre. Út közben úgyis megtalálja majd a varázslat, ahogy mindig. Ebben bízott. Vajon az újabb elindulás mit hoz most? Színes szövetekről, szőnyegekről és hegyekről álmodott. A Kaukázus vidéke hívta. Örményország. A homokon főzött kávé, kecsketej és a rózsalekvár. Az asszonyok, akiknek olyan mély barna a szeme, amilyen az övé, és akik ugyanúgy értik a csillagok nyelvét.
Mikor kilépett az ajtón, magával vitte párja fecskés medálját, ahogy mindig tette, minden elindulás előtt, hogy aztán visszahozza neki. Ez volt a közös kis rituáléjuk. Hogy a vándormadár visszataláljon a fészkébe.
Már a kezdet is mást hozott. Ezen az úton ugyanis útitársa is akadt, ami nagyon ritkán történt csak meg vele. Egy magas, szőke lány, aki gyógyulást és megnyugvást keresett. Doja nem értette, miért szegődött a lány kalauzának, de érezte, ez is fontos része lesz a kalandnak. Végül jól kijött vele, nem kellett erőltetnie semmit, kettejük csendje töltött ki köztük mindent. Maguk mögött hagyták a nyüzsgő török és örmény városokat és elindultak a hegyekbe. Kis falukban szálltak meg, az emberek nagylelkűségére bízták magukat, mert e kietlen vidékeken nem voltak szállodák és kiépített utak, a csereeszköz pedig nem merült ki a pénzben. A pénz pedig, nos igen… Egy szerencsétlen buszút során a poggyászuk egy része eltűnt, ki tudja hol, ki tudja melyik faluban. Benne a gondosan zokniba göngyölt pénzköteggel és bankkártyával. Ez lehetett volna az utazás vége mindkettőjük számára, de igazán itt kezdődött. Ez hozta őket össze. A döntés, amit mindketten meghoztak. Hogy tovább mennek.
Ékszereikért kaptak ennivalót. Friss sajtot és köleskását. Fekhelyet. Aztán takarítottak istállót, szedtek almát és segítettek kipakolni egy piacozó asszonynak. Mindig volt hely, ahol alhattak. Mindig volt út, amit követhettek. Doja régi fényképezőgépét becserélte egy gitárra. Kalandvágyó, találékony ősei mind vele voltak. Zenéje megnyerte magának az örményeket. Útitársnője pedig értett az emberekhez, meglepő módon képes volt megnyitni őket. Ahogy egyre beljebb merészkedtek az Ararát-völgyébe, úgy formálódtak ők is, mindarra, ami csak a hegyek népét tartja kegyben.
Aztán megtörtént a várt fordulat. A nyár kinyílt Dojának és az út elkezdte felfedni kincseit. Egyre melegebbek lettek a nappalok. Egyre jobban érezték, valami készül.
Az ősi köveknél, Karahunjnál érte őket az első vihar. A hegyek nyomták feléjük a felhőket, míg a hatalmas feszültség betetőzött. A levegő elfogyott, az erők összeértek a fejük felett. Hatalmas jégeső tombolt. Alig tudták védeni magukat az elemekkel szemben. Hosszan tépte őket a szél. A jégdarabok felsebezték a karjukat, amivel a fejüket védték.
Van abban valami, amikor ilyen közvetlenül ki vagy téve az elemek táncának. Az elme kitágul, és kiszorít mindent, ami nem ezzel a hatalmas erővel való kapcsolat. Fókuszod felerősödik, és a saját erőd tör fel ilyenkor a természet erejére reflektálva. És mozdulsz, és átalakulsz. Abban a rövid időben, míg a vihar veled van. Utána nem marad más, csak üresség, és olyan tiszta lélegzet, aminek híján voltál a vihar előtt. Az erőd visszhangja, amit az ilyen alkalmakkor tapasztalhatsz meg vegytisztán. A vihar mindent átformál. Körülötted és benned.
Egy közeli monostorban kerestek menedéket. Idős nővérpár fogadta őket, akik az épület gondnokságát látták el. Adományból való ruhákba öltöztek, ami egyszerű volt, de legalább száraz. Könnyű lencselevest vacsoráztak. Egymás tekintetében fürödve látták, érezték egymáson a vihar tisztító erejét. Dojában elmúlt a feszülés. Amikor minden izma merev volt, és maga sem tudta mi nyomja, folytja. Most ez elment a viharral. Először érezte hosszú idő óta, hogy végre önmaga. A kapcsolat saját lényével újra létrejött. Még érezte a vihar erejét a zsigereiben. Az adrenalin kitisztította és feltöltötte. A szél ereje elűzte, amiről ő maga sem tudta mi volt, de rátelepedett azon a nyáron. Most csak egy valami volt fontos, a kapcsolat saját magával. Az újra felfedezés öröme.
Az újrakezdés, bár még nem látta a honnant és a hovát sem. A szerelem vele maradt, ezt tisztán érezte, amikor hozzáért a kis fecske medálhoz. Minden más azonban változott.
Egy vihar valóban képes gyökerestül átforgatni? Nos igen. Még ha nem is érzed. A viharok rendező ereje mindig is minket szolgált. Ahogy az állatok is érzik, úgy mi is, ezt a mágiát, még ha el is folytjuk magunkban. Valami mégis megszáll minket nyár derekán, amikor először kezdjük érezni a viharokat. Mintha tisztulni vágyna a lelkünk és újratölteni. Használni a vihar erejét. Felébreszteni rejtett részeink, újra egyesülni Önvalónkkal és elmosni a vízzel, ami már nem hozzánk tartozik. Mintha átalakulásunk aktiválna valami nagyobb hatalmat, ami emel. A mennydörgés és villámlás útján beavatást nyerve saját szabadságunk extázisába. A villámok a legnagyobb átalakító erők. Egy pillanatba sűrítve az élet elektromos feszültségét. Erejük gyors és robbanásszerű, ahogy a változás is, amit előidéznek. Átemelnek a kétségen és a félelmen, az elszakadás fázisain, hogy visszatalálhassunk Magunkhoz. Ez a varázslatuk.
Doja útitársa is változott. Azon az első vihar utáni estén ott a kolostorban. Teste lángolt a láztól, félrebeszélt és kábult delíriumba zuhant. Kint a szél dobálta a fa spalettákat. Doja végig fogta a kezét és vele küzdött. Még az ő számára is ismeretlen cigány imádságok törtek fel belőle a vadidegen lányért, akit akkor mindennél közelebb érzett magához. Érezte annak minden vívódását, belső harcát, amin át kellett verekednie magát, hogy tovább élhessen. A vihar megnyitotta a kapukat, és nem ismert kíméletet.
Amikor ősi erők szabadulnak el, hogy megvívjuk évszázados harcaink, amik éppúgy csak a miénk, ahogy mindenkié is. Az örök harc saját lelkünkért. Ami után minden megtapasztalás igazabb lesz, és közelebb visz ahhoz a lélekhez, akik mi vagyunk…a kezdetektől. És a legnagyobb áldás, amikor ráeszmélünk, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. És mindig lesz valaki, aki fogja a kezünk. Amikor megállítjuk és visszafordítjuk az elszakadás folyamatát és eggyé leszünk.
A csend most erősebb volt a két lány közt, amikor újra útnak indultak, mégis több volt, mint előtte. Érezték a változást magukban és egymásban. Kettejük dinamikája is sokkal jobban együtt rezgett.
Az egyik faluban aztán találkoztak Zolkóval, közös útjuk legérdekesebb figurájával. Mellé szegődtek egy darabon. A férfi szekeres vándor borbély volt. Két öszvér húzta taligája zöldre és kékre pingálva. Igazi mesebeli fogat volt, tele minden különös és régi holmival, az egész életével. Zolkó kortalan volt, lehetett épp úgy negyven, ahogy hatvanéves is. Valami mély derű vette körül, és belső nyugalom. Rögtön megérezte a cigányvért Dojában és a szívébe fogadta a lányokat. Meghitt hármasuk békében zötyögött az öreg kordén a hegyi ösvényeken faluról falura.
A lányok minden faluban egyre ékesebbek lettek. Az ottani asszonyok jó szívvel fogadták őket. Az egyiküktől az örmények jellegzetes ruháját, a tarazt kapták, és ölthették magukra. A másikuktól díszes kendőt és szalagokat. Beavatták őket a kelmék rejtelmébe is. A hímzések jelentésébe, a színek csodájába. Tudták, minden, amit magunkra öltenek, jelentéssel bír, és így volt ez már az idők kezdete óta. Az örmények színei a négy őselemet jelképezik. A fekete a földet, a vörös a levegőt, a sárga a tüzet, a fehér a vizet. A lila a bölcsesség a kék pedig a mennyei igazság színei. Mind növeli viselője erejét.
Doja vörös tarazban táncolta körbe a tábortüzet, mezítláb, kibontott hajjal, amikor a helyiek ki tudja melyik szentjüket ünnepelték épp, és ősi sípjukat, a dudukot fújták. Aztán kipilledve telepedett le Zolkó és a többi ember közé, hogy meghallgassa a mesét, amit minden ottani ismert. A nagy viharról, ami elárasztotta a földet, és a bárkáról, ami a vihar után itt ért partot, az Ararát hegyén. A Mennydörgés Holdja volt akkor. Június teliholdja, amikor a föld egy villámcsapással születik újjá.
Azon az éjszakán valóban mennydörgés táncolt a hegyek között. A villámok bevilágították az eget. Az eső most elkerülte az ottlévőket, akik egy estére megpihentek, hogy ünnepeljék az életet. A szél azonban élt a villámokkal és igazi fényjátékkal örvendeztette meg őket. Doja felkapaszkodott egy közeli dombra, aminek lábánál volt tábortüzük. A dombon egy almafa állt. Törzsét régi villámcsapás hasította fel, a fa mégis állt és gyümölcstől roskadozott. Doja lelkét almaillat töltötte meg a széllel. Határtalanság volt benne és körülötte. A többiek óvták a dombtól, hogy kiszolgáltassa magát a villámoknak, de ő csak kapaszkodott egyre feljebb, hogy még közelebb kerüljön hozzájuk. A cikázó vonalak az égen átkúsztak idegsejtjein, a dörgések áthangolták. Ez volt a nyár legerőteljesebb szeánsza. Ahol új világ születik. Ez volt igazán a Mennydörgések Holdja, valóban villámok kísérték és Doja hálát érzett, hogy átélhette. Ott és akkor egy kis faluban az Ararát-völgyében, ahonnan nem messze Noé bárkája ért partot. Legalábbis az ottaniak szerint.
Doja másnap egy réten feküdt, nem messze a falu templomától. Hallotta a harangokat. Ősi énekek folytak hozzá a faluból. Ünneplőbe öltöztetett gyerekek játékának zaja keveredett az éneklők és a harangok hangjába.
Sütött a nap. Friss és ragyogó volt az ég.
Akkor a legjobb a magunkra találás, ha nem is voltunk tudatában, hogy elvesztünk. Akkor a legfrissebb, legédesebb.
Doja révetegen nézte a fehér mezei virágok között kergetőző, nektárt gyűjtő pillangókat. A pillangó az újjászületés, a sárga szín az öröm. Ő maga pedig a mindenség…vihar után.
Doja elérte azt, amiért elindult.
Mindig van egy tökéletes pillanat, amin érezzük már nem tudjuk fokozni. Akkor kell megállni, és ezzel a kinccsel visszatérni. Vissza oda, amit otthonnak nevezünk. Mintha egy szentséggel térnénk vissza, ami megáldja mindennapjaink. Így lesz értelme, így lesz célja annak, amihez elértünk…és a következő elindulásnak, amikor újra útra kelünk.
A férfi hajnalban ébredt. A kánikula után a levegő megfordult az éjszakai viharral, hűs fuvallatot hozott. A mellette lévő párnán ott pihent a fecskemedál. Halk neszezés és kávéillat jött a konyhából. Elmosolyodott. Nagyot nyújtózott. A cigánylány hazatért.
