A tökéletes egyensúlyra törekedj, ne érd be kevesebbel. Hisz a Paradicsomkert ajándékát emeled magadhoz.
Soha ne a fáról szedj. Rázd az ágakat, és csak annyit vigyél, amennyit a fa ad.
Mindig onnan szedd a leesett gyümölcsöt, ahol még eléri a fa árnyékának íve, és mindig napnyugtakor, hogy magával vigye a nap erejét.
Úgy fogj hozzá, hogy Szent Mihály napjára, az első áldomásra készen légy.
Ne feledd a galagonya húsát és a szeder levét, de abból csak pár cseppet, amikor forr.
…és ha rám hallgatsz, legvégül mindig keversz bele egy csipetnyi szerelmet. Minden évvel egy csipettel többet.
Emese szeptemberi lány volt, és minden időnek tudta a nyitját. De leginkább az ősznek. A szeptemberi újholddal mindig kisöpörte a házat, minden ablakot, ajtót kitárt és énekléssel köszöntötte az új évszakot. Előkerültek a színes pokrócok és vastagabb takarók, amiket még átszellőztetett, átnapoztatott ilyenkor a verandán, hogy aztán megkezdjék szolgálatukat. Elkészültek az első gyógynövény teák, zsályával, kakukkfűvel és cickafarkkal, amik Nagyboldogasszony napja óta felakasztva száradtak a konyhaablakban.
A nyár végi befőzések után lekvárok és befőttek várakoztak a polcon az őszi napokra, hogy friss sütemények mellé, vagy gőzölgő kására kanalazzák őket.
Megannyi gyertya került az ablakpárkányokra, borostyán és tömjén illata csalogatta be az őszt.
És szeptember volt az ideje az almabornak is. Emesének saját ritmusa volt erre is. Szeptember elején a begyűjtött és megtisztított almák már a cukorral értek, hogy aztán az elegyből készült szüret még pár hétig állhasson és az arany ital a napéjegyenlőségkor üvegbe kerülhessen. Az első pohárral pedig mindig Szent Mihály napján mondtak áldomást. Az almabor íze mindig a szerelmet hozta el benne, ahogy beleharapni egy lédús almába, a nevetést jelentette.
Kiskorában megannyi unokatestvérével kalandok közt gyűjtötték a gyümölcsöt, ágakon csimpaszkodtak, úgy rázták le termésüket. Az alma volt az ősz önfeledt nevetése. Ahogy nőtt a nevetések is fejlődtek, mást jelentettek, mélyebbek lettek. Összetartozást hordoztak magukban. Most őszelőn mindig barátok ütöttek rajta, hogy besegítsenek az almaszüretbe. Vidám, incselkedő évődések, nagy kurjantások, lelkes munka, ami után mindig meghitt beszélgetések, jóízű vacsorák, közös éneklések következtek. Tábortűz, amibe almacsutkákat dobáltak, az almakostolások után.
Az almabor íze pedig Áront jelentette. Jól emlékezett a pillanatra, mikor előszőr kóstoltatta meg borát a férfival. Akkor adta át magát neki teljesen. Az volt az első igazi egyesülésük. Kapcsolatuk kezdete. Az őszi esőillattal teli kis házban a kályha elé leterített pokrócon.
Az almabor pecsételte meg aztán szövetségük minden évben.
Szent Mihály napján esküdtek. Az almásban. Emese galagonyával és cickafarkkal a hajában. Közös almafájuk annak az almának a magjából nőtt a kertben, amit a nászéjszakán osztottak meg. Az alma a Paradicsom fájának gyümölcse volt Emese számára, de a Biblia írásával ellentétben mentes a bűntől, a kísértéstől.
A termés azonban nem minden évben szerencsés. A természet változékony. A gyümölcs van, hogy megkeseredik. Ha felborul az egyensúly. Ha több eső vagy nap éri a kelleténél.
Nyár elején kezdődött.
Emese szívébe elégedetlenség költözött. Hiányolta a helyeket, ahol még nem járt, az életeket, amiket nem élt…és a szerelmeket, amiket még nem ismert. Dühös volt, maga sem tudta miért és kire. A régi önmaga nem tette boldoggá. Elkezdett lázadni az élet ellen, amit magának teremtett, bármilyen csodálatos is volt, bármennyire is az övé volt…és a Paradicsomkert almája életében először kísértést hozott, és megférgesítette a fa gyümölcsét. Elhozott egy régi, beteljesületlen szerelmet, hogy megmérettesse. Emese pedig könnyűnek bizonyult. Az első mámor után csak a rothadó alma illatát érezte, ami felkavarta a gyomrát és a szívét. Nem akarta elfogadni a kudarcát. A lázadása nem csillapodott. Mire eszmélt, és a bódulat elmúlt, a régi önmaga már romokban volt, ahogy a régi szerelem is Áronnal.
Egy veszekedéssel tetőzött aztán mindez a férjével nyár végén, ami végleg megborította a régi egyensúlyt és utána egyre súlyosabb hallgatás ereszkedett közéjük. Aztán a távolságot, amilyen messzire kerültek egymástól, már nem lehetett mérni mérhető mértékkel.
Áron végül egy reggel elment. Emesét pedig egyedül érte az aranyfüstös szeptember.
Hajnali vacogással és kijózanító csenddel. Megmerevedett térrel és idővel.
A rendezés, átrendeződés, ami szeptember sajátja, most kifordította világát a sarkaiból. Az átmenet ideje megkezdődött, és Emese most először érzett fájdalmat, megbánást és félelmet. A régi szerelem-szövetség megbomlott, amin már nem segíthetett az almabor sem. Először fordult elő vele, hogy nem vágyott a bor ízére, hiába erjedt már a nyári termésből az újbor a nyárikonyhában.
Hol hisztéria, hol kétségbeesés, hol teljes reményvesztettség ragadta magával. Bármilyen megfoghatatlan dolgokat is hajszolt, kergetett a lelke, egy valamit már tisztán látott. Az Áronnal megélt szerelem az egyetlen megfogható dolog a régi életéből, amit még mindig akart. Nem látta a megoldást. Vadul cibáló érzelmei között nem vette észre, hogy régi barátja, Szeptember, rendező erejével már munkához látott, hogy segítsen.
Teljes lett a zűrzavar körülötte. Egyik nap lelkesen foglalkozott szeretett dolgaival, és bizakodott, aztán másnap ki sem kelt az ágyból, hol zokogva, hol magát sajnáltatva kesergett. Hol magasan volt, hol mélyen…egyre magasabban, majd egyre mélyebben. Nem volt tudatában, de a kizökkent régi élete után ezek a kaotikus kilengések napról-napra erősítették, és egyre emelték. Hogy megváltozhasson, aminek változnia kell.
Egyik reggel, egy átvirrasztott, átforgolódott éjszaka után hirtelen ötlettől vezérelve ugrott ki az ágyból, és az asztalához ült. Egy levélbe kezdett Áronnak, teljes hevével, maradék, még el nem sírt könnyeivel, utolsó erőmorzsáival csak írt és írt. Minden erejét kiírta magából, majd a már megcímzett és lezárt boríték felett kinézett az ablakon a tejes ködökből kiemelkedő reggeli napba. Aztán újra megcsapta a reménytelenség és a levél végül az asztalfiókban végezte. Újabb átsírt éjszaka következet, ahol a szarvasok bőgése adta az aláfestő zenét. Újabb levél született hajnalban, ezúttal dühös és szemrehányó, megint az asztalfióknak. Aztán újabb és újabb levél, minden egyes hajnallal.
Épp olyan változékonyak voltak ezek, az, ahogy bennük a férfihoz szólt, mint Emese hangulata. Teljes bűnbánat és odaadás, szemrehányás, tárgyilagos kimértség, szerelem és vágy, alkudozás váltották egymás. Emese átadta magát ezekben a levelekben. Minden gondolatát, fájdalmát, kétségét, vágyát, tanácstalanságát. Az egész őrült nyarát. Míg szép kis kupac nem gyűlt össze elzárva a fiók mélyén.
Az őszi nevetések, közös éneklések elkerülték azon az őszelőn, ahogy régi szertartásai is. A kertet este csend uralta gitárzene helyett. Barátai szinte félve közeledtek, beszéltek vele, ha összefutottak. Az őszi almák nagy része az ágakon rohadt, vagy a fák alatt lett az enyészeté. Nem világított barátságos gyertyafény az ablakokban. Nem illatozott frissensült sütemény a konyhából. Senki sem kérdezte meg várakozásteljesen, derekát hátulról átölelve, belecsókolva a nyakába, hogy mi van a Szent Mihály napi borukkal.
A ház teljes sötétségbe burkolózott az őszi napéjegyenlőségkor. Emese neheztelést érzett a nyárikonyha felől. Mintha minden mulasztását a szemére hányná az elfelejtett, elhanyagolt fortyogó almabor. Egész nap halogatta a palackozást. Nincs dolga már vele, dühöngött, hiábavaló. A régi ünnep elveszett.
Aznap hajnalban nem került újabb levél a fiókba. Egy üres lap hevert az asztalon, egy félbehagyott gondolattal a levegőben. Emese többször visszajárt hozzá, hiába. Nem jöttek a szavak.
Egész nap a házban ténfergett, és egyre jobban eluralkodott rajta egy belső feszülés. A néma ház, az almabor, a befejezetlen levél, az elmaradt nevetések, az elmaradt barátok, a megválaszolatlan kérdések…de legfőképp Áron miatt. Mert legtöbb gondolata vele volt.
Napnyugtakor már nem bírta tovább, tennie kellett valamit. Minden lámpát felkapcsolt a házban, és szélesre tárt ajtót, ablakot. Azután feltúrt mindent. Megszállottan, szobáról szobára. Ami pedig egy kicsit is rossz érzést keltett benne régi önmagából, az halálra volt ítélve. Lassanként hatalmas kupac gyűlt a hátsókertben, amit, ahogy megjelentek az első csillagok, élvezettel gyújtott meg. Az egész ház fel volt forgatva, a kertben pedig magasra csaptak már a lángok, a ráhalmozott dolgoktól, mire Emese leizzadva, kifáradva, de annál eltökéltebben elért a hátsókonyhához. Azzal a szándékkal nyitott be, hogy végig önti a komposztot a megérett borral, de amint megcsapta az almabor illata, elméjét mintha átkapcsolták volna. Béke költözött a lelkébe és bizonyosság. Elkezdte leszűrni, palackozni, majd forró vízfürdőben pihentetni a bort. Tisztító könnyek folytak végig az arcán. Amikor mindennel elkészült, átverekedte magát a felforgatott szobákon, és felment a hálóba az első elkészült üveggel. Az ágyon heverő szétdobált holmik között megpillantott egy csipkeszegélyt. Az esküvői fátyla egy darabját, amit megtartott magának emlékbe. Ezt csavarta az üveg nyaka köré. Vagy végleg elengedi, az almaborral együtt…vagy…
Odalépett az asztalához, és az üres levél fölé hajolt. Egyetlen szót írt rá, majd gondosan összehajtotta, lezárta a borítékba. Elővette a korábbi leveleket a fiókból, és a meglévő kupac tetejére rakta ezt a legújabbat, majd gondosan összekötötte a többivel. Egy üres dobozba tette a levélkupacot a borral együtt, aztán lezárta, megcímezte a doboz fedelét…bár csak a címzettet ismerte, az kerülhetett rá, a cím nem. Már hallani lehetett a madarak csapdosását, csicsergését az ablak alatt, érezni a hajnali harmatot, és látni felolvadni az este sötétjét.
Emese úgy ahogy volt, hóna alatt a dobozzal, átvágott a közeli búzatáblákon, egész egy ismerős ajtóig. Egyik jóbarátja lakott ott, aki történetesen a helyi postán dolgozott, és Áronnak is legalább annyira jó cimborája volt. Addig zörgette az ajtót, míg az említett barát, alig nyitott szemmel, ugyan csak méltatlankodva ajtót nem nyitott. De rögtön magához tért, amint meglátta Emese égő tekintetét, csapzott haját, a hajnalhoz nem illő vékony öltözetét.
Épp magyarázatot akart kérni, mikor a dobozt a kezébe nyomták.
-Juttasd el hozzá. – kérte Emese – bármi is történne, még ha foggal-körömmel követelném is vissza 1 óra múlva, akkor is juttasd el hozzá. Tedd meg.
Azzal faképnél hagyta hápogó barátját, és rohanva indult haza, a búzatáblákon keresztül. Mintha üldöznék. Amint hazaért, a nap első sugarai bevilágították a kertjét. Tüze még vidáman parázslott hátul. Emese megragadott egy botot, és erőteljesen felkavarta. A parázs szikrái felfelé szálltak, miközben Emeséből őrült vad nevetés, sírás és üvöltés keverékével tört fel a felszabadulás. Ez volt az eddigi legőrültebb őszi ünnepe. Ernyedten csavarta magát egy régi pokrócba, és magába szívta a napfelkelte sugarait. Aztán erőt merített a reggel friss levegőjétől és munkához látott. Először újra helyükre kerültek a dolgok a házba. Némelyik egészen új helyre. Aztán nekilátott, és kisepert minden szobát. Mire újra alkonyodott, végzett is. Végre égő gyertyák kerültek minden ablakba, és tömjén meg borostyán füstölgött a ház szívében. Végre átfordult. Emese beengedte az őszt.
Azután megjöttek az első igazi ködök Mihály napra. Emese épp a verandán kémlelte a dombokat, és beszívta az őszi hajnalokra jellemző szúrós, mégis jóleső hideg párát, amikor egy alakot pillantott meg a távolban, a kerti úton, az almafák alatt. A ház felé tartott. Ismerős volt a férfi széles válla, eltökélt léptei. Lába ugyan nem mozdult, nem is mozdulhatott, mert mintha minden ereje elhagyta volna, de lelke a férfi elé ment. Lassú léptekkel, hittel, ünneppel. Mert bármi is történt, és fog történni köztük, még ha útjaik el is válnak majd végleg, útravalóul szerelmet visznek majd, és nem fájdalmat. És az almaborok ízét. Mert csak így lehet vége.
A szerelem mindig épít, sosem pusztít. Mindig táplál. Amikor először kóstoljuk, íze friss, magával ragad, és egy kedvünkre való történetet kezd mesélni. Addig kortyoljuk cseppenként, míg ki nem ürül a pohár, akár a jóféle bort. Minden kortya egyre édesebb, teljesebb és mélyebb lesz, és az utolsó kortyokban benne lesz a mindenség, ami akár örökké is tarthat. A gyönyörködés vágyával. Ami tiszta, szabad és határtalan. Független a bortól, a pohártól. Az ízek összeérésében van benne. Ahol nem követeljük se a bortól, se a pohártól, hogy adj még. Mert az íz emléke a szánkban marad.
Ahogy isszuk, mindig változik, átalakul. Minden kortynak más ízű lesz a lecsengése. Ahol nincs így, az a szerelem nem életképes.
A legfontosabb dolgok szavak nélkül történnek, dőlnek el. Most sem volt ez másképp. Áron nem szólt, csak bement a konyhába. Ütött-kopott, poros zsákját a megszokott helyre tette, a kispadra, az ablak alá. Aztán nekiállt befűteni a kis kályhába.
Ez volt az első tűz azon az őszön, aminek begyújtása már ugyancsak időszerű lett volna, de Emese még várt vele, nem volt képes meggyújtani a férfi nélkül. Minden elő volt már készítve hozzá. A kályha kitisztítva, fa és gyújtós bekészítve, és szentelt gyertya állt a kályha felett, érintetlenül, amit az első tűzből volt szokásuk meggyújtani, házi áldáshozónak.
Az első tűz begyújtása szeptemberben mindig gyermeki örömmel töltötte el Emesét. Egy kis házi ünnep volt. A szertartások mágiája. Amikor hétköznapi dolgoknak figyelmet, időt, ünnepet adsz. Úgy, ahogy az igazán Te vagy. Méltón önmagadhoz.
Emesének most végtelen hálát hozott ez a megkésett első tűz. A minden rendben van érzését.
A szeptember megtette dolgát, megtörtént a rendezés. Az ősz elkezdődött. Az új rend megalakult, bár még alig voltak ennek tudatában. Még csak érezték, még csak befogadták. Nem kellettek hozzá se szavak, se tettek, csak megengedés.
Végül minden átrendeződik, az újba. Együtt működik minden, a jó érdekében. Ami fontos, az marad. A többi pedig a tűzé lesz, így van ez jól.
A férfi lassan gyújtott be, megfontolt mozdulatokkal. Mindebben volt egyfajta könnyedség is, ami emelni kezdte Emese lelkét. Utolsó mozzanatként kivett egy levélkupacot a táskájából, Emese leveleit, és a tűzbe dobta. Lassan égtek el, lila-kék-narancs színnel. Kirajzolódtak a kusza írás vonalai. Közben Emese mellkasa zihálni kezdett, ahogy az égő leveleket bámulta.
Áron észrevétlen lépett mögé, és bátorítólag, erőt adóan megfogta a vállát, miközben egy köszönömöt suttogott a fülébe. A férfi érintése az elporladó sorokkal könnyített Emese lélegzetén, a mellkasát nyomó súlyon. Friss levegőt szívott most be és végleg elengedte a lángokkal az elmúlt nyarat, hogy teljes szívét átengedhesse a bizalomnak. Megadta magát.
Áron aztán ahogy az utolsó papírfecni, utolsó szó is a tűzé lett, poros vászonzsákjából elővett egy üveget, az almaborét. Még bontatlan volt. Leterítette a csipkedarabot az asztalra, amit leoldott a bor nyakáról. Két poharat tett le rá, majd megbontotta az üveget és tölteni kezdte. Emese megbűvölve nézte a mézarany italt, és lassan ereszkedett le a férfi mellé a kispadra.
Szent Mihály napjának áldomása mégiscsak utolérte.
Az idei bor íze pedig teljesebb volt, mint eddig bármikor. Elmélyült. Fanyar volt, és mézédes egyszerre. Belekerült a megbocsájtás, az önátadó hit és bizalom.
Felállt és egy pálcával, a tűzből nyert kis lánggal meggyújtotta a kandalló feletti gyertyát.
Emese érezte, ahogy gyengéden átölelik hátulról a derekát. Nos igen. A bor ízében testet öltött végtelen olykor egy ölelésben manifesztálódhat. És ebben az ölelésben új lendület volt, új otthon volt, és ünnep. Emese belenézett Áron tekintetébe, és már nem látott távolságot, csak megengedést, ahogy saját tekintetében is, ami a férfi szeméből tükröződött vissza. Benne volt a következő évek almaszüretének ígérete. És talán egy új almafa, amit egy új életben, egy új életnek ültetnek majd.
Végül minden átrendeződik, az újba. Együtt működik minden, a jó érdekében.
Ízleld az őszt és láss te is. Add meg magad. Élj, légy nyitott, szerelmes és ünnepelj. Ez az ősz üzenete. Ami megfürdet önnön sötétségedben, hogy aztán megmártózhass legteljesebb fényedben. Ne feledd, szeptemberben csak elkezdődik. Add át magad az új rendnek, és lásd. Az élet csodáját megtalálod egy kibékülésben, egy gyertya meggyújtásában, egy korty borban. Egy közös éneklésben, egy jó alvásban. A mindennapok szertartásaiban és az állandó változásban. Adj időt ezeknek. Érezd. Élvezd.
Fogadd jó barátként az őszi ködöket és ne felejts el jóízűen beleharapni egy-egy almába, és hálát adni a Mindenért.
