A régi mesemondók szerint Karácsony éjjelén, Szenteste, éjfél után néhány tisztalelkű ember képes rá, hogy megértse az állatok beszédét…különleges kegy, amivel csak kevesen éltek az idők során, de ők mindig továbbadták az állatok bölcsességét, és tiszteletét az utókornak…
A karácsonyi történetek rendszerint nélkülöznek minden elmésséget. Hisz nem is feladatuk sziporkázóan okosnak lenni. Ha magyalvörös színű és fahéjillatú soraiból meg tudsz ragadni valamit, amiben öröm, szikra, oldódás vagy nevetés van, már be is teljesítették küldetésüket.
E történetnek sincs magvas mondanivalója, csupán meg kíván lebbenteni egy ódon, havas, fenyő és faggyúszagú éjszakát, ahol a varázslat még lehetséges. A nagy elődök, Dickens és Ibsen karácsonyi fáklyája után e sorok írója megelégszik egy aprócska karácsonyi csillagszóróval, melyet örömteli szívvel nyújt át neked, Kedves Olvasó! Hogy együtt hódoljunk a Karácsony örökkévaló szellemének…ki-ki a maga módján.
Mesénk egy régmúlt karácsonyestén veszi kezdetét. A korba, amikor a nemes hölgyek még rizsporos parókát, harangszoknyát, csipkét, szalagokat és fodrokat viseltek…
Főhősnőnk, egy kis északi hercegség egyetlen örökösnője, Kornélia menyegzőjét karácsony esti bállal akarták megünnepelni.
Bár elrendezett házasság volt, ahogy abban a korban ez divat volt, a jegyespár gyerekkori játszótársak voltak az első szerelem fuvallatával, így a megszokottnál több meghittség volt ebben a kapcsolatban.
A bálra az ország minden pontjáról érkeztek az előkelőségek. Napokig jártak a szekerek, megrakva tüzelővel, válogatott finomságokkal, rengeteg fenyővel, gyertyával, vadhússal, gyümölccsel és borral a nagy eseményt megelőzően. A kastélyt fahéjfüzérek, narancsgirlandok és rengeteg örökzöld meg magyalág díszítette. A bálterem olyan volt, mintha csak egy elvarázsolt erdőbe tévedt volna a vendég, és a fény uralta az amúgy kicsit ódon falakat. Több ezer gyertya hivatott beragyogni a fiatalok ünnepét.
Kornélia nagyapja, egyetlen rokona és gyámja eltávozott szülei helyett is biztosítani akarta unokája számára a gazdagságot és a pompát, ezzel mintegy megalapozva, hogy ez kísérje további életében.
Az ifjú örökösnő mesebeli napra ébredt. A zenészek már hangoltak. A vendégsereg kezdett összegyűlni. A közelgő lakoma illata hívogató volt. Fűszeres bort, kenyeret és sót kínáltak az érkezőknek a régi szokás szerint. A napfény beragyogta a kastélyt körülvevő havas parkot, táncolt a befagyott tavacskája jegén és különleges csillogásba vonta a közeli fenyvest. A szél néha játékosan belekapott a havas ágakba, meglódítva azok terhét, és megkavarta a fehér porhavat.
Kornélia e csodás díszlet ellenére is lassan engedte el az álmok mezejét. Az eszmélet zavart és izgalmat hozott. Tíz éve nem látta vőlegényét, aki királyi parancsra idegen országokban teljesített küldetéséről tért most haza, hogy megülje menyegzőjét. Jó szívvel emlékezett az idősebb, nyurga, lendületes, nevető ifjúra, aki nem egyszer mentette meg csínytevései alkalmával a jogos büntetéstől és mindig kisgidámnak szólította. De vajon milyen lett a férfi?
Amikor a szobalány elhúzta a függönyt és már a paplanján táncolt a napfény, nem volt mit tenni, ideje volt elkezdeni készülődni. Összeszedte hát minden belső örömét, amit az élet csodáinak tartogatott, és kipattant az ágyból. Mezítláb rohant az ablakhoz és feltépte, majd magába szívta a hóillatú decemberi reggelt. Ereje egyre nőtt a fenyőillatú hideg levegőtől és a szikrázó fehérségtől, ami uralta a kinti világot. Mikor végül hátat fordított a havas tájnak, már eltökélten nézett rá a kikészített ruhakölteményre.
Arany brokát selyemmel szegve, tele csipkebetéttel és gyönggyel díszítve. A fehér ruhán aprólékos arany hímzés megannyi indával és virággal. Több méter hosszú uszályának súlya méltó volt jövendőbelije rangjához. Órákkal később, mikor végre elkészült, mert szó szerint rávarrták a ruhát, hogy tökéletesen álljon, már nagyapja várta türelmetlenül, hogy a házi kápolnába kísérje.
A pap elé érkezve a vendégek megéljenezték. Tekintete végig ködben úszott, és már csak az oltár előtt tudott ráfókuszálni a magas, szélesvállú férfira, akinek ruhája hozzá hasonlóan arany és fehér volt. A reggeli zavar ismét eluralkodott rajta, a szertartást alig hallotta, figyelmeztetni kellett az eskütételnél. A mellette lévő férfi egyszerre volt idegen és ismerős.
A vacsora alatt sem oszlott a köd. Pompa és ünneplő emberek vették körbe, bőséges lakoma. Ő alig evett pár falatot. A táncosok közé se akarózott beállnia. A fűzője szorította, a kelleténél több bort ivott, és újdonsült férje is beleveszett a tömegbe. Néha hallani vélte erős, nevető hangját, látni vélte széles vállát, de minden olyan távolinak tűnt. Lassan éjfélhez közeledett az idő, és vele közeledett az ifjú pár első közös tánca is. Kornélia mégsem tudott megmaradni a feldíszített teremben, a vendégek között, akik leendő boldogságát ünnepelték.
Egy zajosabb pillanatban kiosont hát az istállóba. Kedvenc lova, egy barna kanca, Borostyán sörényébe fúrta arcát, hogy visszanyerje lelkierejét. Mélyeket lélegzett. Hallotta, hogy lent a faluban elkongatták az éjfélt. A gondolatra, hogy most a bálteremben lett volna a helye, megremegett.
Egy hangos nyerítés térítette magához.
-Menni akarsz, hát menjünk-…mintha ezeket a szavakat rejtette volna a jól ismert nyihogás…de az képtelenség.
-Ez a megfelelő alkalom, én készen állok, nyergelj fel.
-Borostyán, te lennél az? Te szólsz hozzám, vagy valaki tréfát űz velem?
-Persze, hogy én vagyok az, ki más ismerhetné kedvenc helyed a vízesésnél, ahová titkon annyiszor elvittelek már. Látogassuk meg újra.
Kornélia kábán emelte meg a nyerget, majd oldotta le uszályát, terítette magára az egyik lovász ottfelejtett köpenyét és ült nyeregbe. Egy fekete mén, az ifjú férj lova rosszallóan nézett utánuk.
Borostyán tudta a dolgát, amint elérték a fenyvest vágtába kezdtek.
Az erdő védelmezőn hajolt föléjük. Felverték a vörösbegyeket, akik méltatlankodva szidták őket.
-Micsoda új divat ez! Éjfélkor zavarni az erdő csendjét! Hallatlan szemtelenség. -csivitelték felháborodva.
Kornélia nem akart hinni a fülének.
-Az embereknek természetük megzavarni a békét. – huhogott egy vén bagoly.
Borostyán azonban rájuk se hederített. Jól esett neki megmozgatni lábait ezen a késői órán. Díjlovaglásainak hajdani dicsőségét idézte meg ekkor, amikor még az udvarnál parádézhatott kokárdásan, rövidre nyírt farokkal, szalagokkal. Amikor mindenki őt éljenezte. Friss levegő töltötte ki tüdejét, fenyő és gyantaillatú szabadságot lélegzett be, és tudta, ez segít úrnője kedélyén is.
Amikor megérkeztek a vízeséshez, Kornéliának egy pillanatra elállt a lélegzete. Még sosem látogatta meg titkos helyét téli éjszakán. A hold fénye játszott a befagyott vízesés jegén. Megannyi kristály táncolt. A fenyők árnyéka a széllel mozgott a havon. A fejük fölé káprázatos csillagkupola borult.
Lelke lassan töltődött a látvánnyal. Amikor megtelt vele, lekuporodott Borostyán lábához és nagyot sóhajtott.
-Lassan vissza kéne indulnunk, de valahogy nem akaródzik, mi tévő legyek? – kérdezte fennhangon, inkább csak önmagának, de lova ismét válaszolt.
-A vőlegény keresni fog, megvárjuk itt. – jelentette ki Borostyán eltökélten.
-Ugyan, hisz talán nem is veszi észre, hogy eljöttem, alig szólt hozzám egész nap…és ha mégis, honnan tudhatná, hogy itt vagyok. A nyomaink rég elhordta a szél a hóval.
-Az uszályod az istállóban hátra hagytad. Álmos, az a felfuvalkodott, az embered lova biztos elmondja a gazdájának, hova tartottunk, mert ugyancsak hegyezte a fülét, amilyen kotnyeles. Ha meg a herceg nem hallja meg, úgy magára vessen, nem hozzánk való. – prüszkölt a kanca.
Kornélia ismét sóhajtott, hitte is, nem is, hogy ez megtörténhet. Az egész nap igazán valószerűtlen volt attól kezdve, hogy belépett a kápolnába egészen a lovával folytatott mostani párbeszédéig. Kimerült volt és nehéz volt a szíve, kétségei és félelmei eluralkodtak rajta. Hallgatagon meredt maga elé. Borostyán hagyta, hogy elmerüljön a gondolataiban.
A lány hirtelen villogó szempárra lett figyelmes, a jeges patakon túl a sötétben, a bokrok között. Őt nézte.
Amikor az állat megérezte, hogy felfigyeltek rá, kilépett a holdfényre. Vörös bundája, bozontos farka láthatóvá vált.
-Mi dolgod itt asszonyállat? -morogta felsőbbségesen, majd mancsát nyalogatta. – Ez nem a te birtokod, bármennyire is annak gondolod.
Kornélia zavarban volt, még sosem beszélt rókával.
-Összezavarodtam, magam se tudom. – válaszolta.
-Érted a beszédünk, tehát tiszta a szíved. Mégsem vagy olyan megátalkodott. Mivel gyötröd hát magad, és a mi nyugalmunk?
– Tudom nincs itt helyem ebben az órában, ez a Ti birodalmatok…de most úgy érzem, ott sincs helyem, ahonnan jöttem.
-Ti emberek folyton túlbonyolítotok mindent. Nem bíztok saját ravaszságotokban. Mi megtanultunk gyorsan alkalmazkodni a változó körülményekhez és gyorsan dönteni, mozdulni. Meglátni, hogy több lehetőség van, mint gondolnánk….persze téged senki nem tanított vadászni…honnan is tudhatnád. Elkényelmesedtél. Fölfuvalkodottságadban és kényelmedben tyúkokat tartasz, így mindig jól laksz. Aztán vadőrökkel üldözteted azt, aki a természet törvényeivel összhangban vadászna. Nem egy testvérem vére szárad a kezeteken.
Kornélia szíve elszorult a rókák nemzetségének gyászától.
-Ha hatalmamban áll, jóvá fogom tenni, ígérem.
A róka kétkedve horkantott, majd felkapta a fejét. Ugatás hallatszott a fák közt, majd mintha a hó életre kelt volna, egy nagydarab fehér juhászkutya rontott rá.
-Kotródj, kotródj…csaholta az eb.
-Nem félek tőled, Te, ki feláldoztad szabadságod az emberért. Megvetlek. Távozok, de jószántamból, mert nincs veletek több dolgom. Ne feledd az ígéreted. -morgott még vissza Kornéliára a róka, aztán eltűnt a sötétségben.
-Felhő, hát utánam jöttél. -Ölelte át a kutya nyakát a lány boldogan.
-Mindig, mindig. -csaholta a kutya. -de mit keresünk itt?… a kastélyban sült kolbász van.
-Nem voltam odavaló ma Felhő. Bizonytalan vagyok. A herceg mintha megfeledkezett volna rólam. Vajon képes lesz szeretni?
-Mindig is szeretett, hisz tiszta szívvel játszott veled. A szeretet nem múlik. Változik, de nem múlik. A szeretet emlékszik. Mi kutyák, mi mindig emlékezünk…és tudjuk, hogy minden újra találkozás a változással jószerencsét hoz. Ezért örülünk. Csak emlékezned kell! Mehetünk is vissza kolbászt enni. – csaholta.
-Még várjunk egy kicsit. -fúrta az arcát Kornélia a kutya fehér bozontjába.
Szárnycsapások zavarták meg őket. Egy hóbagoly ereszkedett föléjük.
-Még mindig itt vagy? Az erdő csak ad, hát vedd el, amire szükséged van, aztán távozz. De ne felejtsd el, azt kapod, amit te magad is adsz. Mindig. Találd meg végre a békéd. A békében leled majd a tisztánlátásod.
A bagoly huhogása megnyugtatta Kornéliát. Magán érezte a madár tekintetét. Mintha ez a szárnyas erdei szellem elűzte volna az őt uraló gyengeséget. Kezdett visszatalálni magához. Mégsem akarta még elhagyni az erdőt. Szíve még várt valamire.
Felhő hirtelen felugrott, és ugatni kezdte a sűrűt. Patkódobogás közeledett.
-Ők azok, mehetünk végre vissza lakomázni. -lelkendezett a kutya.
-Érted jött, megmondtam, hogy így lesz. – prüszkölt elégedetten Borostyán.
Szárnycsapások jelezték a bagoly távozását. Az érkező sötét ménről erőteljes ugrással szállt le a herceg és pár lépéssel már Kornélia előtt is volt.
-Kisgidám, hála az égnek! Minden rendben van? Olyan gyorsan illantál el, hogy észre sem vettem, pedig egész este rajtad volt a szemem.
-Oh valóban, én azt hittem kerülsz…alig szóltál hozzám.
-Talán így is volt, nem akartalak jobban megbolygatni, azt hittem ezzel megkönnyítem a dolgod. Meg hát be kell ismernem, magam is kicsit meg vagyok bolygatva. Rég volt az utolsó találkozásunk és most az első rögtön a tűzvonalban ért minket. De igazán örülök a viszontlátásnak. Megnőttél kisgida. Talán bizony még kezet is kéne csókolnom.
-Te is megnőttél.
-Valóban, de ez neked jobban előnyödre vállt. Szájtátva néztem a bevonulásod. Igazi királynőm lett, nem is gondoltam volna.
-Mi legyen most? -sóhajtott Kornélia. -úgy értem velünk.
-Majd kitaláljuk együtt. -kacsintott rá a férfi. -Főleg most, hogy felnőttél, és már van hozzáférésed a kamrában a süteményekhez, nem kell lopáshoz folyamodnunk. -nevetett a férfi.
A lány közelebb lépett és kacagva a férfi nyaka köré fonta a karjait. Megtalálta a régi játszópajtást a hercegben, nem veszett el. A férfi pedig, most, hogy tényleg szemtől szemben állt vele, jóleső kíváncsi izgalomba hozta. Jó érzése volt. Hallgatott a rókára, és saját megérzésére, lábujjhegyre állt és újdonsült férje ajkát kereste.
Percekkel, vagy talán órákkal később az ifjú herceg elégedetten fújt egyet, és megszemlélte végre pásztorórájuk helyszínét.
-Káprázatos Szentesténk van, igazán különleges. -mondta. – Jó ötlet volt tőled, hogy kigyere erre a gyönyörű helyre. Nézd a csillagokat, hogy ragyognak a fenyők koronája felett. Látod azt a négy legfényesebbet? -mutatott az égre – Emlékszel még a nevükre, amire tanítgattalak kislány korodban?
Kornélia jólesően bújt a férfi mellkasához és suttogta:
-Antares, Vega, Capella és Sírius.
A férfi elégedetten homlokon csókolta.
-E csillagokra esküszöm Kornélia, hogy mindig jó leszek hozzád, és meghagyom a lelked szabadságát.
Majd együtt álltak, egymás karjában amíg rájuk nem hajnalodott. Sok mindent kellett beszélniük, és sokat kellett hallgatniuk…ami az újra megtalált és újra bimbózó szerelem leg szembe tűnőbb jele volt.
A hajnali szél hatására aztán Kornélia dideregni kezdett. Ez a herceget is visszahozta a realitás talajára. Becsavarta a lópokrócába ifjú aráját, és maga elé ültette a nyeregbe. Borostyán sértődötten baktatott utánuk, amikor hazafelé vették az irányt, de a lány nem bánta ezt a felosztást. Nevetve nézte Felhőt, aki a lábuknál vidáman ugrált és megpróbálta bekapni a szállingózó hópelyheket.
-Mondd, végül is, hogy találtál rám az erdőben. – kérdezte az ifjú asszony.
-Képtelenség, talán a puncsból volt sok, de a lovam említette a vízesést, mikor rátaláltam az uszályodra az istállóban. Badarság az egész, de ezúttal az ital célba vitt. -nevetett a férfi.
Kornélia is nevetett a férfival, mindentudóan mosolyogva. A herceg is tisztaszívű volt, hisz csak így érthette meg karácsony éjjelén egy állat beszédét. A lova megmondta. Megveregette Álmos nyakát majd hálásan hátrapillantott Borostyánra.
A vendégek mind kisereglettek a kapuba üdvözölni őket. Amikor a herceg lesegítette a nyeregből hitvesét, látszott közöttük a meghittség és az összhang, ami megnyugtatta a vendégeket, Kornélia nagyapját nemkülönben. Megkönnyebbülten emelte hát rájuk poharát, amit a vendégek köszöntése követett, miután az élelmes szolgák forró fűszeres borral teli kupákat és frissensült kalácsot hordtak szét köztük. Az ifjú pár egy kupából ivott, tartva a szokást.
Aztán megtörtént az elmaradt első tánc is. A bálterem spalettáit már kitárták, hogy kiszellőztessék az este felgyűlt gyertyafüstöt. Így kissé vacogva, kipirulva, kitárt ablakok mellett, ragyogó reggeli fényárban zajlott ez a megkésett menüett, amit elismerő tekintetek követtek. Kornélia kibomlott mézbarna hajával, csillogó szemével és bizalommal teli mosolyával a legszebb újasszony lett abban a báli szezonban, akinek báját első tánca közben még sokáig emlegették szerte az országban.
E mesebeli éjszaka után pedig Kornélia, ha lehet még nagyobb tisztelettel viseltetett az állatok, de kiváltképp Felhő és Borostyán iránt, akikhez továbbra is ragaszkodott új életében és akikről megemlékezett minden karácsonykor. A legpompásabb falatokkal Felhő számára, és illatos lópokróccal és selyem kokárdákkal Borostyánnak. Emellett volt egy titkos megállapodás közte és a vadőrök között, akik némi arany fejében kevésbé lelkiismeretesen használták a puskájukat, ha rókák tévedtek az útjukba. Ez persze okozott némi egészséges szelekciót a tyúkudvarban, de hát elvégre ez a természet rendje. Bár férje elnézően csóválta a fejét, akinek racionális elméje nem fogadta be, hogy elvarázsolt estéjük az állatokkal valóság volt, Kornélia azután a Szenteste után minden karácsonykor hegyezte a fülét, hátha az állatoknak újra lesz mondanivalója számára…és attól fogva nagyrabecsülése jeleként rendszeresen gondoskodott bőséges eleségről az erdeiben élők számára is, amint lehullt az első hó.
Történetem itt vesz búcsút e mese szereplőitől, akiknek vagy hiszel, vagy nem…de én a helyedben kinyitnám a szívem és hegyezném a fülem, amint Szenteste éjfélt üt az óra. Kiváltképp, ha otthonod megosztod egy lelkes házőrzővel vagy egy szeszélyes példánnyal a macskák nemzetségéből. Ki tudja, lehet, hogy hajlandóak lesznek szóba elegyedni veled.
