Költöztem. Hátrahagyva a szülői házat, a régi szobát, elengedtem annak egészét. Újat akartam, ami a jelenem és talán a jövőm is. Hátra hagytam a képek, a díszek és még a könyvek nagyrészét is (ami nálam nagy szó!), amik az ottani élethez kötnek. Pár régi mesekönyv azonban mégis velem költözött. Nem gondolkodtam sokat rajtuk, csak nagyon erősen éreztem, hogy jönniük kell, és jöttek. Magasabb helyen szerepeltek ezek szerint a táplálékláncban ezek az utóbbi években alig érintett „gyerekjátékok”, mint a minőségi, nívós albumaim, a könyvsznobok polcairól nélkülözhetetlen sikerkönyvek, vagy a kezembe többször vissza-visszatérő romantikusok és lányregények. Ez elgondolkodtatott, de annyira mégsem. Pakolni kellett.
Gyerekkoromban volt egy kedvenc könyvem. Marie-Claude Monchaux Sehányéves kislánya. Gyönyörű grafikákkal. Nagyon kicsi voltam még, mikor először a kezembe került. A könyv a születés csodáját meséli el képekkel. 4 éves voltam mikor a húgom született. Érthető módon lehettek kérdéseim, és a szüleimnek technikai segítség kellett ezekhez a kérdésekhez. Jól választottak.
Ma kólintott főbe egy emlékkép, egy illusztráció képe abból a könyvből. Ez az apropója, hogy most írok, mert ki kell írnom magamból.
Most, hogy a kipakolásnál újra kézbe vettem őket, már felnőtt szemmel kezdtem tanulmányozni ezeket a mesekönyveket, amik velem akartak jönni. Az összes minőségi munka volt a maga nemében. A történet mellett legalább olyan fontos volt az ábrázolt világ. Most állt össze, mennyire fontos is. Volt, ami, visszagondolva nagyon sok impulzust adott, olyan szeretem dolgokat keltett életre bennem, amik végig velem voltak aztán egész életemben. Egy Pán Péter illusztráció gyújtotta be az öltözködéstörténet szeretetét. A könyv egyik illusztrációján Wendy egy rózsaszín ruhát viselt, fekete övvel, imádtam. Emlékszem, hogy indigóval újra és újra átrajzoltam, a papírba vájva a grafitceruzát…annyiszor rajzoltam újra, hogy mély árkot nyomtam a papírba. Átrajzoltam, majd megint. Már nem emlékszem mi célt szolgált akkor ez a többszöri másolat, de a könyv lapjában még mind a mai napig ott a ceruzám vájta árok. Volt még egy kép a könyvben, egy gyerekszobát ábrázolt lefekvés után. A három gyerek a játékaival alszik, az anya stoppol a kandalló mellett. Hosszú ruhája alól csinos bokája és csattos cipője bukkan elő. Újabb árok. Itt már a mesélő énem is bevonódott. Az időutazás, a vágy, hogy átéljem, hogyan élhettek akkor, amikor ilyen szép régi ruhákat viseltek, és az anyák még stoppoltak a kandallók mellett. Részese akartam lenni a mesének. Ott vonódtam be. Igen, meghatározó volt minden szempontból.
Az új lakás összes izgalmával már kezd otthonná válni. Kezdem belakni. Már tudom hol a legkényelmesebb az esti filmezés, hol olvassak, hova tegyem a bögrém, hogy kéznél legyen. Jóleső béke, csend, tér és fény vesz körül, az új minden élvezetével …csak van az a megmagyarázhatatlan késztetés, ami vissza-visszavisz a gyerekkönyvekhez, mint rég elveszett és újra megtalált kincsekhez. A barátaim figyelmét, akikkel megosztottam a mostani új világom, és el-elidőztek a könyvespolcom előtt, nagy büszkeséggel hívtam fel rájuk.
Nagyon nagy öröm volt például, hogy egyik vendégeskedő régi barátosném, egy három éves kisfiú anyukája a sok izgalmas könyvem közül pont a Kisherceget vette le a polcról és abba olvasott bele. Ő neki nem tartottam külön könyvespolc bemutatást, mert hát ne szépítsük, nem az az olvasó fanatikus, mégis valahogy megállt a szeme a könyveken. Láttam az ő arcán is ezt a ’rég elveszett kincset találtam’ érzést kirajzolódni. A nagyon fáradt, többfelé szakadó világából ragadta meg ez a könyv és dobta bele valahová a felszabadult örömbe, pusztán azzal, hogy ráakadt és kizárva a külvilágot, újra kapcsolódott vele, megutaztatta kicsit.
A Kisherceg sok szempontból meghatározó. De nagyon kevés szó esik a grafikákról, méltatlanul. Ami ugyan úgy a szerző alkotása, ahogy maga a történet….És igen, azok a grafikák voltak amik először megragadtak…maga a történet persze jóval később…hisz a ’fölnőtteknek’ íródott.
Ma hallgattam egy podcast beszélgetést, ahol elhangzott egy mondat. „Milyen fura, hogy már gyerekkorban is mennyire készek voltunk. Hogy a fontos dolgok már az elejétől velünk voltak.”
Ezek a gondolatok mocorogtak bennem aztán egész nap és előhívtak valamit. Ültem a szőnyegemen és a délutáni kávém ittam épp. Chill volt a javából és nagyapám régi íróasztalát szemléltem, ami velem maradt a megörökölt régi-új lakásban. Az asztal, amit mindig csak messziről csodáltam gyerekkoromban. Most már az én birtokom, szőröstül-bőröstül engem szolgál. Egyszerű szekrénynek álcázták, lehajthatós ajtóval, rejtett íróasztallal, kis rekeszekkel, isteni fa-tinta-papír illat keverékével. Valami, ami izgalmat és titkot rejt. Ha egy extrém illatú parfümöt akarnék magamra kenni, tuti ez az illat lenne az.
Egészen belebambultam ebbe az asztalba aztán jött az eszmélet. A kép az egyik mesekönyvből, ami nagyon is hasonlatos régi családi kincsemre, ami nagyon jól megtalálta helyét az újban. Erre a hasonlóságra nem is olyan rég még fel is hívtam egyik barátnőm figyelmét, akinek épp a gyerekkönyveim mutogattam. Akkor még öntudatlanul.
A ’tudtam, de nem sejtettem’ érzés…ami után hangosan felnevetsz, önfeledten, szeretettel nevetsz magadon azután megrázkódik a vállad majd jönnek a tisztító könyvek.
A Sehány éves kislány.
Az utóbbi időben újra velem vannak a könyvek, a hallhatatlan történetek, amik utaztatnak, amikkel együtt élek és tovább mesélem őket. Újra fontosak a mostban. Amikben elbűvöl a szavak mágiája. Azt hittem kinőttem őket, mert valami egészen új kell, de felismertem, hogy nagyon is mélyen a részeim…és valami még számomra is meglepő módon, nem grandiózus akrillfestményekkel bíbelődök emellett, ami nagyon is tervben volt ebben az új valóságomban, hanem illusztrálok. Apróság, mely nagyon is hasonlatos egy mesekönyv illusztrációjához. Ez hozta vissza az alkotás tüzét, amikor több napot végigrajzolsz égő szemmel, megszállott tűzben. Amikor ez tölti ki az ébren lét óráit.
Történet és Kép.
A Sehányéves kislány.
Amikor összeér. A múlt, a jelen és a jövő. Mert a pillanat egy. Egyszerre történt, történik és fog történni…és válik azzá, ami. Ami mindig is veled volt a kezdetektől fogva.
Ha jól megnézitek a fotón a kis könyv rajzát az említett mesekönyvben, ami fölött sokszor elidőztem gyerekként, felfedezhető némi hasonlóság. A kócos barna hosszúhajú szemüveges nagylány sziluettje hátulról. Mintha én lennék. Az asztal, az eszközök. Az alkotás. A rózsa helyett ugyan kaktusz van, és a lámpa is csöppet modernebb…a rádió helyett pedig a zene a földön heverő laptopról szól…
Nem akarom túlgondolni, csak engedem, hogy velem legyen. Ez a régi-új érzés az asztal illatával, ami nagyon a magom. A gyerekkori Énem, aki már akkor készen volt. Amikor még csöpp pokrócba csavart szőke királylány volt, mint a könyv bal oldali képén.
Jah igen, és a könyv belső borítóján a tündérek!…már akkor velem voltak 😀
