Észak egy gazdag királyságában hosszú ideje béke honolt. Az ifjú király egyesítve hercegségeit elérte azt, amiről atyái álmodni sem mertek. Fényes és győzedelmes aranykor köszöntött a birodalomra. A fény és a sötétség azonban mindig együtt jár.
Mert így emelkedünk.
A király gyönyörű ifjú hitvese megbetegedett. Az udvar orvosai tanácstalanok voltak. Ereje, fénye egyre fogyott. A király lelkébe félelem költözött. Nem ismertek gyógymódot.
Végső elkeseredésében a vénekhez fordult, kik az ősi druidák tünékeny korát őrizték. Az öregek azt javasolták, hogy a királyné keresse fel Brighid erdejét. Áldozzon Imbolc idején és kérje a Háromarcú Istennőt, fogadja szolgálatába.
Szolgálva tisztul majd meg, és folyamodhat Brighid áldásáért, a gyógyulásért.
Január utolsó fagyos éjjelén a király az erdőt járta. Az égi hatalmaktól kért útmutatást és segítséget. A fiatal királyné gyógyulásáért fohászkodott. Az éjszaka egy farkas képében öltött testet. Saját erejével és vérével mutatott be hát áldozatot. Tisztán harcolt, ahogy a régiek, megadva a ragadozónak a tiszteletet és a kegyelmet. Egyelő félkén ütközött meg vele.
Másnap reggel egy küldönc érkezett a királynéhoz a király ajándékával. A királyné szeméből könny hullott az ismerős kézírásra.
„Kedvesem. Emlékezz az első köpenyre, amit a válladra terítettem azon az első közös Lupercalián. Az kényesebb, drágább kelme volt, házasságkötésünk elején. Most egy durvább anyagot küldök, hisz szerelmünk is kinőtte már azt a könnyű, díszes kelmét. Ugyan olyan erős, harcos, nemes, hatalmas és félelmet nem ismerő, mint az a fejedelmi farkas, aki a bőrét adta.
Soha ne feledd. Védelmem elkísér, beterít és melegít bárhol is jársz. Mindig melletted vagyok, egyedüli ki neveden szólít.
Maradok egyedüliként csak Neked, Mathias.”
A király ajándéka erőt hozott, a királyné követte hát a vének tanácsát. Magával vitte ékszereit, melyeket esküvője napján viselt, a tükröt, amit édesanyjától kapott boldog lányságában, és a levelet, melyben a király először vallotta meg szerelmét, hogy a Nap és a Hold Istennőjének ajánlja őket. Legféltettebb kincseit, amelyek úgy hitte mindvégig vele lesznek.
Az erdőbe lépve hátra hagyta királynői öltözékét. A szolgálathoz illőbben öltözött sötétzöld vászonruhába. Brighid színébe. Hollófekete haját egyszerű kontyba fogta és fehér kendővel kötötte fel, hátrahagyva díszes hímzett fátylát.
A királyné mezítláb indult az erdei tisztás felé a fénylő, ropogó hóban. Ott állt Cill Dara, a Tölgy Temploma, ahol Szent Brighidnek emeltek oltárt az őseik hatalmas kőoszlopokkal. Bőre lángolt a testét fojtogató láztól, megolvasztva talpa alatt a havat. A nap lemenőben volt a tél derekán. Mikor elérte az oltárt, már ólomsúlyú sötétség borult fölé. A csillagokat sötét felhők takarták. Kiterítette kincseit, majd gyertyát gyújtott. Térdre rogyott, és az Istennőhöz fohászkodott. Egyszerre lángolt és reszketett, könnyei a jeges kövekre fagytak. Minden erejére szüksége volt. Maga mögött hagyott mindent, amiből eddig erejét merítette. Megkapaszkodott hát gyermekkora feltétel nélküli hitében a mesékben és csodákban. Lelke még emlékezett.
Szarvasbőgés hangja riasztotta álmából a királynét. Még mindig az oltár előtt térdelt. A gyertyák egy hirtelen fuvallattal kialudtak. Sötétség vette körül.
Hajlott hátú alak közeledett az oltár túloldalán. Sötétbe burkolózott, csak földig érő fehér haja világított, szarvasok kísérték. Ahogy közelebb ért, látszott mennyire vénséges vén. Arca kék volt, ezernyi ránccal, hajában szúrós ágakból font koszorú. Egy kalapácsot cipelt magával, arra támaszkodott.
-Ki vagy Te, ki a Nap és a Hold Istennőjét mered szólítani annak legszentebb ünnepén, megbontva e szent hely békéjét? -szólt hozzá a jelenés menydörgő hanggal.
-Az vagyok, ki kész szolgálni őt, hogy elnyerje kegyét. -remegte a királyné.
-Mit tudsz felmutatni, amivel méltóvá válnál erre.
-Igaz szándékom, szerelmem erejét és tiszta szívem. -suttogta lehajtott fejjel.
-Szándékod és szerelmed nem kérdés, de szíved félelemmel szennyezett. Kész vagy megtisztítani, hogy méltóvá válj a szolgálatra?
-Készen állok.
Néma csönd burkolta be erre a királynőt és talán még erősebb sötétség. Semmit nem látott. Hirtelen éles sikoly harsant fel. A legrettenetesebb hang, amit valaha hallott. Egyre élesebben, egyre fájóbban. Szörnyűséges képeket idézett meg. Menekült volna elölük, de lábai nem mozdultak. Szemét és elméjét szétfeszítették a jelenések. Szíve iszonyú fájdalommal már szinte testén kívül dübörgött. Az iszonyat kiáltásban szakadt ki belőle. Már e rettenetes feszülés határán volt, ami csak egy hajszálon tartotta ép elméjét, amikor a szeretett férfi arca tűnt fel, ki mindenek felett bízott bennne, kettőjükért. Ő megtett mindent, most rajta a sor. Önmagáért.
Utolsó lélegzetével visszatornázta elméjét az eszméletbe és belevetette magát a rettenetes örvénybe, legrejtettebb, legmélyebb félelmei közé. A kőpadlóra zuhant.
Hirtelen eloszlott az őt körülvevő sötétség. Csönd vette körül. A gyertyák az oltáron újra égtek. Elméje és szíve üres volt. Mintha kitöröltek volna belőle mindent. Alig érzett erőt magában. Felnézett az égre. A felhők eloszlottak és tisztán ragyogtak feje felett a csillagok.
-Megtisztultál a félelemtől. Kelj hát fel, és szolgálj. -szólt az öregasszony lágyabb hangon.
-Tudom ki vagy Te! -kiáltott fel a királyné. – Cailleach, a Tél Banyája, a szarvasokat terelő, ki megformálta a hegyeket hatalmas kalapácsával. Minden Imbolc előestéjén iszol a Fiatalság Forrásából és…
-…és az aranyhajú Brighiddé, a Háromarcú Istennővé változom. Látom jól emlékszel a mesékre. Nézd hát meg a saját szemeddel, vajon így van-e. Jöjj velem. Itt az idő.
A tengerparton egy kis csónak várta őket.
-Fogd az evezőket, és tarts nyugatnak! -szólt oda a banya, aki rettentő kalapácsával mutatta az irányt elfoglalva helyét a csónakban.
A királyné maradék erejével megkapaszkodott az evezőkben és egyre távolabb húzta a kis csónakot a parttól, de előttük nem látott semmi célt, csak a határtalan háborgó vizet. Ereje egyre fogyott, lélegzete egyre gyengébb volt.
-Igyekezz, mindjárt napkelte. -mordult rá az öregasszony.
Egy sziget sziklás partja tűnt fel. Cailleach rögtön megindult a sziget belseje felé, amint kikötöttek. A királyné követte. Sivár látvány vette körül őket, mindenhol sziklák és sötét indák körös-körül. Egy csobogó hang irányába tartottak, ami egy hatalmas, sötét szikla tövéből jött. A banya tenyerében fogta fel a vékonyka forrás zöld vizét. Hirtelen a szürkületet áttörte a nap első sugara, épp akkor, mikor kortyolt a vízből.
Mély levegő tört fel az összeaszott, görbe testből, ami aztán hirtelen kiegyenesedett és mintha maga is nőtt volna. Sötét ruhája világosodni kezdett, míg vakító fehér nem lett. Haja életre kelt. Arca egyre ragyogóbbá vált. A királyné előtt a következő pillanatban a leggyönyörűbb hajadon állt, akit valaha látott. Térdre borult a hatalmas erőtől, ami a jelenésből áradt. Aranyhajú Brighid állt előtte. Sokkal fejedelmibb volt, mint ahogy gyerekkora meséi lefestették. Arany napfény haja ragyogott, és mintha külön életet élt volna. Arcában egyszerre volt kegyelem és hatalom. Kezében a kalapács helyett egy fehér botot tartott, ami összefonódó indákat formált.
-Netán Te is innál a vízből, ami életre hívott, asszony?- kérdezte az istennő.
A királyné fejében megfogant ugyan a vágy azért, ami visszaadná egészségét, és örökké fiatallá tenné, de tudta, ezzel hátat kellene fordítania jelenlegi életének, mindannak, amire született.
-Áhítozom megízlelni, de nem ez az én utam. -hajtotta le fejét.
-Tisztán látsz. Nem sokan tudnának nemet mondani a Fiatalság Forrásának vizére, amit mindenhatónak gondolnak. Jöjj hát velem. Méltó vagy a segítségemre.
Egy befagyott vízgyűjtőhöz vezette a szikla túloldalán.
-Hogy fájdalmad enyhüljön, vágj léket a felszínen és merülj el a jeges vízben. Bízz bennem.
A királyné így tett. A jeges víz olyan volt, mintha ezer éles tű egyszerre döfné át a bőrét. Lélegzete megakadt. A hidegtől ereiben a vér mintha föl akart volna szakadni.
Brighid ekkor megkopogtatta a feje felett lévő sziklát. Meleg víz csurgott a nyakába, és felmelegítette a kis gyűjtő vizét is. Testét új erő szállta meg. A fájdalom a szívében megszűnt.
A nap teljes pompájában ragyogott már, mikor Brighid arra utasította a királynét, hogy szórakoztassa.
-Gyönyörködtess el választott mesterségeddel!
-Hisz nekem nincs ilyen Úrnőm!
-Badar beszéd. Csak van, amiben kedvedet leled.
-Szeretek hárfán játszani és énekelni.
-Legyen hát!
Egy ezüst hárfa jelent meg mellettük. A királyné játszani kezdett. Egy szerelmes dalba fogott. Hangja egyre erősebb lett, ahogy elragadta belső zenéje, betöltötte a kis szigetet. Brighid leült egy kősziklára és hallgatta. Talán órák is eltelhettek vagy egy örökkévalóság, mire a királyné befejezte a dalt, hangja elhalt és már csak az őket körülvevő csendben visszhangzott. Az Istennő felkelt.
-Jól szolgáltál, a dalod megihletett, igazán mennyei tavaszunk lesz idén, ami a napfordulókor innen lobban majd be, erről a szigetről. -azzal pálcájával a földre ütött.
Annak nyomán megannyi hóvirág sarjadt, majd egyre élénkebb színű virágok, mohatakaró, fák, és megannyi élet és szín kezdett el gyűrűzni belepve az addig sivár szigetet.
Ez volt Brighid első arca, az Ihlet Lángja, a költészet, a szerelem és a szépség istennőjeként.
A királyné másnap Cill Daraban várt az Istennőre, aki most zöld köpenyt viselt, haját mesteri kontyban felfogva, aminek színe most olyan volt, mint a sűrű méz. Asszonyosabbá vált. Úgy melegített, akár a nap. Álruhát öltöttek, és körbejárták a környező falvakat. Brighid segítségére volt mindenhol a gazdáknak. Juhokat gyógyított, vajat köpült, font, vajúdó asszonyok mellett volt gyermekük születésekor. Ahol járt, ott gyógyulást, bőséget, termékenységet és békét hagyott hátra. Nem is lehetett máshogy.
Ő volt az Istennő második arca, a Tűzhely Lángja, a gyógyítás és a termékenység úrnőjeként.
Így telt el a tavasz.
Este újra és újra megtértek a Tölgy Templomba.
-Gyújts tüzet és készíts vacsorát. -utasította a királynét Brighid az első napon.
-Nem tudom hogyan kell.
Az Istennő fejcsóválva mutatta meg a tűzgyújtás tudományát, és a palacsintasütés módját. A királyné, mikor megízlelte a Brighid készítette lepényt, testét újabb erőhullám járta át, fejfájása elmúlt.
A nyári napfordulókor a királyné új feladatot kapott. 19 napon át kellett Cill Daraban táplálnia és őriznie az Istennő tüzét, míg az távol van. Minden egyes tűz mellett töltött nappal láza egyre enyhült. A 20-dik napon az Istennő visszatért, hogy ő maga vegye át a tűz őrzését.
Most egy harcos asszony képében jelent meg, bronzvért fedte felsőtestét, haja erős fonatban, színe is sötét arannyá vált, mint a naplemente.
Hatalmas tüzet tápláltak az utolsó napon. A királyné csak hordta és hordta a fát. Érezte egyre növekvő erejét. Láza még fellángolt utoljára, majd semmivé lett. Meggyógyult. Brighid elővette a tükröt, az ékszert és a levelet, a kapott ajándékokat, és összeolvasztotta a tűz fölött. Majd kovácsolni kezdte, rettenetes erejével. Egy karperecet formált.
Hisz ő volt a Kovából Kipattanó Szikra, a kovácsok és a harcművészetek istennője, Brighid harmadik arca.
-Elbocsájtalak. Szolgálatodnak itt vége. -fordult Brighid a királynéhoz. -Fogd ezt a karperecet áldásommal. Viseld és add tovább születendő leányodnak. Női vonalad pedig erős lesz, boldog, termékeny és ragyogó örök időkig, ha nem felejti el magára ölteni mindhárom arcomat.
Emlékezz soromra.
A fény üdvözlése, tisztelet, megújulás, ihlet, tűz, várakozás, ünneplés.
Most búcsúzom, az én időm lassan lejár és Cailleach veszi át ismét az uralmat Samhainkor. Az éjjelt még töltsd e megszentelt helyemen majd térj vissza tieidhez, hogy beteljesítsd a sorsod. Benned születik majd újjá az én erőm, a nők ereje.
A királyt hajnalban egy átható női hangra ébredt.
-Jöjj, és vedd őt vissza magad mellé, nekem már nincs dolgom vele.
Nem kérdőjelezte meg az üzenetet, tudta, az Istennő szólt hozzá. Felnyergeltetett és Brighid erdeje felé lovagolt. Az erdő szélén a hóban megpillantotta kedvesét.
Igen. Mindössze három nap volt a három évszak, amit a királyné az Istennő szolgálatában töltött, ki úrnője volt az Időnek és a Tudásnak is.
A királyné a farkas szőrmébe burkolva békésen aludt a téli határban. Arcán pedig nyoma sem volt a betegségnek. Ahogy a király közelebb ért, látta, hogy szerelme alatt mégsem hó van, hanem zöldellő fű, körülötte pedig nem a hó fehérlik, ahogy mindenhol máshol, hanem megannyi parányi hóvirág. Brighid virágai. A férfi gyengéden emelte karjába alvó kedvesét és ébresztgette.
-Astra, vezérlő csillagom, hát visszakaptalak, ragyogóbban, mint valaha. Hála e csodáért az Istennőnek, és neked kedvesem, ki mindenek felett kitartottál.
A szerelem a két uralkodó között az átélt megpróbáltatások és az elválás után újjászületőben volt.
Az ifjú király nem rögtön a kastélyba vitte vissza hitvesét. Az erdőben, egyik vadászkunyhójában töltötték éjszakájuk, a ropogó tűz mellett.
Újra szövetség köttetett, mely erősebb volt, mint valaha. Nem feledték Brighid sorának utolsó szavát, ünneplés. A következő tél kezdetén születő leánygyermek pedig, aki azon az éjszakán fogant a kunyhóban, a Brigith nevet kapta, az Aranyhajú Istennő után.