Áldások. Eva házi áldásokkal hímzett, díszített, faragott otthonban nőtt föl. Az otthonban, ami a családjáé volt nemzedékek óta.
Anyák, nagyanyák és dédanyák őrizték, és adták tovább e hagyományt. Az áldásokét. A család bőségéért, jólétéért, a házi tűzhely szenteléséért és táplálásáért. Asszonyok, akik a szavak mágiáját használták. Asszonyok, akik bírtak az áldások hatalmával…és férfiak, akik félelmet nem ismerőek voltak.
Mi volt a közös ezekben az igéző mondatokban. A hála és a hit. A hála az élet bőségéért és a hit a rendíthetetlen hit, az ember saját teremtő erejében.
Ha áldást mondasz, úgy szívből, igazán, a mögött nincs kétség, félelem, könyörgés…abban szentség van, erő, bizonyosság és adakozás. Soha nem valami ellen van, hanem valamiért. Az emberek mostanra már kezdik elfelejteni ezt az erőt, kikopott a mindennapokból, de élnek még köztünk olyanok, akiknek küldetése tovább vinni azt. Akik őrzik tovább annak az emlékezetét, hogy milyen áldottnak lenni.
Eva is ezt örökölte, mint mások a szem-, vagy hajszínt.
Amikor eljött a napja, hogy elhagyja otthonát, a családi hagyomány szerint áldással bocsájtották el. Ezért nem is lehetett félelemmel és kétségekkel teli gyász az indulás. Erőt adott és hatalmat a rá váró kihívások elött. Biztonságot, hisz a szeretettel kimondott szavak elkísérik és mindig vele maradnak, bármilyen erőpróba vár is rá a jövőben, innentől fogva a családi tűzhelytől távol.
Búcsúzáskor egy kis fából faragott kutyát kapott, még nagyapja készítette egykor apjának, mikor az elköltözött tanulni a városba. A talpára csak annyi volt vésve: Mindig szívvel. Ez volt az öreg bűverejű útravalója. Eva pedig könnyes szemmel vágta zsebre, és elindult. Lelkébe tisztaság és melegség költözött. Ez volt Minden, amit kapott, és amit magával vitt.
Messze volt a művészeti egyetem, aztán még messzebb, fönt északon a hely, ahol végül sok évi kaland után lehorgonyzott. Horgonyrév. Szerelme hívta mindig így a helyet, ahol berendezték otthonukat. A kis tengerparti falu szélén, ahol a sziklákon álló házuk a tenger fölé nyúlt.
A férfi hajós volt, mióta az eszét tudta. Ő ezt örökölte, az örök víz szerelmét, ahogy Eva az áldásokét. Élete felét a vízen töltve ő hozta magával az otthon, a tengeri viharok után újra és újra megnyíló szeretet iránti hatalmas hálát. Az élet egyik csodája volt mindkettőjük számára, hogy egymás kikötői lettek Horgonyréven.
Áldással és hálával. Máshogy nem is lehetett. Hisz közös életükben a nő része a várakozás lett, a férfié pedig a vihar. Házi tűzhelyük mégis erős volt, egy fa kutyával a kandalló párkányon, és egy üveggel, ami befogta a vizet és a viharos szeleket. A benne úszó kis hajó, a férfi hajójának kicsinyített mása pedig mindig nyugodt vízen ült.
Eva párja a tenger Isteneit szolgálta, a bálnákat. Őket kutatta, tanulmányozta, védte. Gigászi és szent harc volt az övé. A bálnák őrzik az óceánok szívét, mondogatta. Minden egyes indulásnál a lány áldásával szállt vízre. A bálnákkal töltött idő után pedig minden hazatérésnél több lett. Mintha magával hozta volna az óceánok lelkének egy-egy darabját.
Eva érezte ezt, és a várakozás ideje alatt ő sem tétlenkedett. Nem kevesebbre vállalkozott, mint anyagba gyúrni az elemeket, a földet, a tüzet, a levegőt és a vizet. Hogy aztán továbbadhassa a világnak. A férfin keresztül befogadta a tengerek és óceánok erejét és alkotó kezében anyaggá formálva adta tovább. Üvegfigurái gyakran ábrázoltak bálnákat és delfineket, hisz a tengerből merítette őket, a tengeri homokból születtek, hogy aztán útra keljenek szerte a világba.
Üveg. Ez volt Eva eszköze. Sok évi utazás és kutatás, míg végül rátalált az anyagra, amivel tovább adhatta örökségét. Az anyagra, ami a négy őselemből születik. A Föld erejével és áldásával.
A mesék úgy tartják, az első üvegdarabokra Afrika sivatagjaiban leltek rá a vándor beduinok. Tábortüzük megolvasztotta a Szahara homokját, amit aztán a fagyos sivatagi éjszaka hűtött le, és így születtek az első üvegdarabok. Ezek a szilánkok még homályosak voltak, színük pedig a homoké, amiből lettek. Aztán évszázadokkal később a muranói üvegművesek megalkották az első tökéletesen tiszta és áttetsző üveget, ami olyan selymes kristály volt, mint az őket körülvevő víz.
Eva azonban tudta, hogy az üveg valójában olyan, mint a szél, nincs igazán színe, hanem elnyeli környezete színeit és azokat tükrözi vissza…ilyen formán az üveg képes egyedül befogni a szelet, a levegőt. Érdekes, kiszámíthatatlan, szabad játék volt ez. Üvegjei így lettek kék-sárga-fehér színűek…mint a homok a tenger és az abból kicsapódó só.
Evához egy szélfútta novemberi napon érkezett a hír, hogy nagyapja rosszul van. Hideg járta át, de nem esett kétségbe. Az ellenkezett volna mindennel, ami ő. Amit hozott, amit kapott és amit teremtett. Felkelt hát egy hajnalon, amikor még sötétség uralta a ködös késő őszi reggelt, hogy befűtsön. Otthonában, belül és kívül. A szerelem a tengeren volt, így Ursa követte csak, a ház őrizője. Első karácsonyukra kapta még kölyökként, hogy legyen, aki mindig vigyáz Horgonyrév úrnőjére. Igazi medvelelkű kutyává vált aztán, méltón nevéhez. Mindig Eva nyomában járt és nagyon is hasonlított a kis fából készült kutyára a kandalló felett. Nagy figyelemmel kísérte most is a tűzgyújtást.
Eva szerette ezt a tevékenységet, mindig vele volt az otthon, a szerelem és gondoskodás érzése ilyenkor, hisz párja ügyelt rá, hogy mindig bőséges tüzelője legyen. Most mélyen beletemette arcát a kutya hosszú bundájába, hosszan levegőt vett, és teljes békében nekilátott, hogy újra munkába fogja az elemeket.
Még sosem készítette el a mestermunkáját. Ami a régi üvegműves céhmesterek mérföldköve volt, a mai világban már nem jelentett semmit. A lány most mégis úgy érezte eljött ennek a magasztos munkának az ideje.
Hogy hálája és áldása megtalálja azt, aki egykor szeretettel indította útnak. Hogy az áldás visszatérjen ahhoz, aki adta. Minden erejét és hitét, mindazt, amit eddig tanult, amivé vált, most formába akarta önteni. Az üvegfúvó mesterek ősi tudását idézte meg és átengedte saját magán, hogy így művészetével öltsön új formát…egy tökéletes formát. Önmaga mesterművét.
Amikor felkelt a nap, elment, hogy homokot gyűjtsön a parton. A tengerrel küldte áldását szeretteinek, ahogy mindig, majd munkához látott. Abból a homokból vett, amit még nyaldostak a hullámok a parton. Amit a víz mosott ki. Különleges szemcsék voltak ezek és különleges alapanyaggá lettek. Kagylóhéjak törmelékével, tengeri sóval, megfürdőzve a hajnal narancsszín sugaraival.
A szél erősen fújt azon a partszakaszon, Eva mégse bánta. Ez adta az erejét. Ez szította a belső tüzét mindig, ha alkotni kezdett. Csak bele kellett engednie magát a szélbe, és mindig volt, ami táplálja a belső lángot. Ursa vidáman szaladgált körülötte, őt is töltötte mindig a szél.
Dolga végeztével aztán elindult haza. Egy vödör homokkal. Apró kincsek, homokszemek százai a lány ujjai között, hogy átlényegülhessenek.
Eva felszította a kemencét, majd olvasztani kezdte a homokot. A föld megannyi tökéletes formájú darabja megadta magát a tűz átformáló erejének. Hallani lehetett az apró homokszemcsék pattogását, ahogy olvadtak. A lánynak ez volt a legkedvesebb hang, az olvasztótégelyben átalakuló homoké. A szemcsék formálhatóvá váltak, nem voltak se szilárdak, se folyékonyak. A tűz hatására forró mézarannyá égtek. Ebben a formájukban még nem látszik a színük, Eva viszont most nem bízta a véletlenre. Tökéletes tisztaságú üveget akart. Mangánport kevert hát a homokhoz, ahogy a muranói nagymesterek teszik évszázadok óta, hogy eltávolítsa a homok színét az üvegből.
Mikor kivette a folyékony anyagot a kemencéből, eljött az ideje, hogy munkába fogja a levegőt. Hogy belevigye a levegő erejét, és formát adjon az anyagnak. Lágyan fújni kezdte, míg fel nem vette azt a gömb formát, amit a régiek csak Holdüvegnek hívtak. A szellem ereje szállt a léggel az anyagba, és töltötte ki formával. Ezt követően hozta igazán mozgásba. A csővel forgatva megannyi üvegszál ölelte körbe, érdes felületükön táncolt a fény. Eva most nem csiszolta le ezeket az üvegszálakat teljesen a felületről, hagyott belőlük egy csipetnyi végtelenséget az üvegen. A levegő mozgásával új forma született, egyszeri és megismételhetetlen. Erre erősített rá a tűz ismét, ami stabilitást adott az új formának, hogy aztán a vízzel elnyerje végső szilárdságát.
A víz ölelte körbe és a felszálló gőz jelezte a forma végleges születését az anyagból. Erős volt mégis lágy ívű. A víz emelte végleg anyaggá, lehűtve a teremtő, átalakító forróságot. A víz lehelt bele életet, és emelte új létezővé végső formájában. Határtalan, önmagukba visszatérő vonalak, amiket a meghagyott szálak fontak körbe. Lecsiszolt részén az üveg maga volt a tökéletes tisztaság. Határtalansággal tükröződött rajta a fény, megannyi színt rejtve magába. Formájában benne volt a föld ereje, a víz áramlása, a tűz lángolása, a szél játékossága. A mestermunka megszületett. Az üvegfúvó vésőt és csiszolót vett elő, hogy rajta hagyja névjegyét az elkészült váza talpán.
Eva karácsonyra várta első fia születését. Nem utazhatott hát el a mestermunkájával.
Vázája mégis ott állt gyerekkora otthonában a fa alatt abban az évben karácsonykor nagyapjának címezve. A családi legendárium úgy tartja, ez adta vissza az öreg erejét, hogy még hat évig erőben és szeretetben élt, amíg egy békés este a famunkájával a kezében végleg elaludt. Ezután Eva áldása is tovább öröklődött a családban nagyapjáé mellett. Úgy adták tovább a váza történetét, mint egy ajándékot.
Hogy mi volt Eva áldása…amit az üveg aljára vésett nagyapjának, visszatükrözve annak útravalóját?
Mindig hittel.