A Varázslónőnek, egy őszi napforduló emlékére és Melindának, az első hús-vér driádnak, akit ismerek.
Egyszer volt, hol nem volt.
Volt egyszer egy gyönyörű birodalom, amit a fény uralt.
Ebben a világban nem volt félelem, nem volt hazugság és nem volt harag. Kristálytiszta patakok, piros pipacsmezők, kék búzavirág. Aranyszín napraforgók és búzatáblák. Kék hegyek és zöld fenyőerdők. Tenger által körülvett, vörös homokos tengerpart. A birodalom közepén egy kristálypalota állt, szivárványszínben. A palota felett éjjel két hold ragyogott, egy fehér és egy kék, nappal pedig két nap, egy arany és egy smaragd fénnyel.
A birodalmat egy jóságos varázslónő uralta a szeretet mindenek felett álló hatalmával. Ébenfekete haja mintha mindig mozgásban lett volna, smaragdzöld palástja arany szikrákat szórt, ahová csak lépett és ezüst porfelhőt húzott maga után. Az örök gyógyítás hatalmával bírt, és az ő ereje éltette a birodalmat. De nem egyedül akart uralkodni. Hatalmát meg akarta osztani ifjabb testvéreivel, ha méltónak mutatkoznak rá. Volt egy fivére és két húga, akik születésüktől fogva szintén a Fény Birodalmának örökösei voltak. Fivére harcos volt, a fény seregeinek vezére, övé volt az erő. Idősebb húga, egy aranyhajú tündér, övé volt a szépség. Fiatalabb húga egy vöröshajú kis boszorkány, övé volt a csoda, a varázslat.
Egy ideig zavartalan volt az egység a négy testvér között, de a tündér nővére hatalmára vágyott, nem akart várni, már méltónak érezte magát. Úgy vélte nővére elfecsérli erejét, bár nem igazán értette mibenlétét. Szívébe türelmetlenség költözött. Sóvárgása nőtön nőtt. Kérte, majd követelte, nővére avassa be varázslatába, adja át a hatalmát. Mind hiába. Tekintetében a sóvárgás után megjelent a harag, majd a gyűlölet, ami eddig nem férkőzhetett be a birodalomba. A varázslónő vért könnyezett, de nem volt választása, száműznie kellett húgát. Amint a szépség tündére átlépte a birodalom határát arany-kék fénye kialudt. Zafír ruhája szürkévé fakult, aranyhaja sárszínűvé vált. Nővére hatalma, a kristálypalota fénye már nem táplálta. Varázsereje semmivé foszlott.
Először érzett életében félelmet. Szívét a sóvárgás, a harag és a hiány töltötte meg a fény helyett. Elfelejtette addigi életét, elfelejtette testvéreit. Csak az üresség maradt, amit nem tudott mivel kitölteni. Haragja egyre nőtt. Ez az erő emésztette fel belülről és kívülről is. Szépsége odalett. Szeme színtelenné vált, bőre pergamenszerűvé, szürke ráncokkal, sebekkel. Az emberek elkerülték, ha a közelükbe került, kitértek előle. Mintha megérezték volna azt a mérhetetlen ürességet, ami benne volt. Érezte, hogy többre hivatott. Azt akarta, csodálják, azt akarta hódoljanak neki és űzte, üldözte azt az erőt, amivel ezt elérhetné, amiről tudta, a birtokában volt. De megfoghatatlan maradt számára. Saját elméjének, rögeszméjének foglya lett. Félőrülten bolyongott, betegen, kimerülten.
Egy nap útja egy barlanghoz vezetett. Egy hang szólította, nem tudta honnan, de ismerős volt neki. Félelmét leküzdve ment egyre mélyebbre és mélyebbre. Mellkasába éles fájdalom nyilalt, de érezte, végre rálelt a válaszra. Itt lesz, amit keres. A barlang mélyén fekete gránitfallal találta szemben magát, amin spiráljelek izzottak. Hihetetlen erő volt a kőfalba zárva, alig kapott levegőt a közelében. A hang utasította, hogy érintse meg. Rettegett ettől az erőtől, félelme nőtön nőtt, de sóvárgása erősebb volt. Megérintette a kőfalat. A tenyere mintha odatapadt volna. A fájdalomtól térdre rogyott, de nem tudta megszakítani a kapcsolatot, képtelen volt rá. A gránittömb vörös majd narancs fényben, spirál alakban elkezdett egyre erősebben izzani. Amikor a fájdalom már elviselhetetlen volt, nem bírta tovább, letépte tenyerét a kőfalról. Egy kődarab hullott elé, rajta egy jel, a gránittömb spirál alakjával. Felnézett és egy fekete páncélost látott fölé magasodni. Menj! – rivalt rá mennydörögve. A lány lélekszakadva rohant fel a sziklákon, lábát összevágták a kövek, tenyerét égett seb borította. A hold fényét követve kijutott a barlang mélyéből.
Egy tópartra ért, és lerogyott a partjára. Amikor belenézett a tó tükrébe, a hold fényénél megpillantott egy gyönyörű, aranyhajú lányt, akit kék-arany ragyogás vett körül. Ismerős volt neki, de nem tudta honnan. A látomás egyik szeme könnyezett, az arca másik részén egy szív alakú anyajegy vörösen izzott. A lányt lenyűgözte a kép, csak csodálta. Szívébe megnyugvás költözött. A tükörkép nyakában egy medálon az a kődarab függött, ami a barlangban esett a lába elé. Ezt furcsállotta, de nem foglalkoztatta, szívét átadta a szépség keltette béke érzésének, amit eddig még nem tapasztalt és mély álomba szenderült. Reggel mikor felébredt, a medált ott találta a nyakában. Az utat kereste, vissza a fekete páncéloshoz, válaszokért, minden bátorságát összeszedve, de nem lelt rá az ösvényre, így folytatta útját, lelkében az újonnan szerzett béke érzésével.
Az úton megcsodálta a fákat, virágokat. A félelme lassan elmúlt. Már nem űzte annyira a hiány, hogy ne csodálkozott volna rá az út szépségére. Bátorsága egyre nőtt, ahogy haladt előre. Érezte jó úton jár. Az emberekre már nem nézett haraggal, de még mindig különbnek gondolta magát náluk. Elért egy erdőbe, ahol hatalmas fenyők vették körül. Éjszakára rátalált egy erdészházra, ahol megpihenhetett. Az erdész és a felesége nyitott szívvel és ajtóval fogadta. A lány örült a kedvességnek. Talán ők okosabbak, látják, hogy ő más, látják, hogy különleges, gondolta. Meghökkent, hogy rajta kívül másik két utazónak is szállást adtak éjszakára. Hát mégsem egyedül övé a kiváltság? Féltékenysége, dühe ismét fellobbant. Hajnalban köszönés nélkül indult útra újból feltörő sóvárgással.
Egy tisztásra ért, egy patak mentén leheveredett egy fa alá. Lustán nézte a sárga pitypangokat a réten. Hirtelen megakadt a szeme egy copfos, 4 éves forma kislányon a távolban. Piros, narancs és fehér csíkos ruhában volt, akár egy lámpaernyő mintája. Hasonló színű labdát szorongatott. Megragadt a tekintete a labdán, elindult a kislány felé. Ahogy közeledett, a játék egyre pirosabbá, egyre élénkebbé, hívogatóbbá vált. Ahogy odaért a kislányhoz, már szinte megbabonázva nézte. Hirtelen fülében csengett a kicsi hangja: Ne vedd el a labdám! Döbbenet hasított belé. A kislány könnyes szemében meglátta a félelmet, saját félelmei tükörképét. A barlangban megismert fájdalom hasított a mellkasába és ismét térdre kényszerítette. Szégyent és bűntudatot érzett. Levette tekintetét a labdáról és karjába zárta a kislányt. Ölelte és hallgatta a kicsi szívverését, míg egy ritmusra nem vert az övével. A kislány lassan megnyugodott, megszokták egymás jelenlétét. A labda lassan gurult egyiküktől a másikukig. A nap melege egyre erősebb lett, fény áradt szét a mezőn, a lányt már nem érdekelte a labda, megragadta a kicsi kezét és csak szaladtak, szaladtak sárga pillangókat kergetve, míg a fájdalom egyre erőtlenebb. Kimerülten pihentek meg egy fa tövében. A lány úgy érezte minden ereje elhagyta, de az üresség, amit most érzett, egész más volt, fény volt és nem sötétség. Se félelem, se sóvárgás, se harag, se szégyen se fájdalom.
Felkapta a fejét, a kislány nevetése ismerős volt neki, valahonnan régről, egész régről. Kis játszótársa mintha éveket öregedett volna, a labda a kezében pedig valahogy kisebbnek tűnt. Ekkor egy férfi lépett ki az erdőből. Ahogy közeledett, egyre fényesebb lett, fehér fény vette körül. A lány úgy érezte, mintha minden magától értetődően úgy történne, ahogy lennie kell. Nem mozdult. A férfi odaért hozzájuk és leült melléjük átölelve mindkettőjüket. A lány mellkasából újult erővel tört fel a fájdalom, mely mintha könnyein keresztül akarna távozni, sírni kezdett. Könnyei visszaadták a látás hatalmát, visszahozták emlékeit. Felidézte eddigi útját és hálatelt, alázatos szívvel nézett testvéreire. Fivérére, a lovagra, akitől megkapta a talizmánt a barlangban, mely megmutatta valódi arcát és vezette az úton. Húgára, aki szembesítette démonaival és feloldozta a megbocsájtásával.
Kezében a labda hirtelen nőni kezdett, sugara egyre tágult, megnyitva a kaput otthonához. A kapu túloldalán nővére, a varázslónő várta, és nyújtotta felé a kezét. A kapunál azonban a lány megtorpant. Lila-ibolya-arany lángok csaptak fel. Most, hogy végre méltóvá vált hazatérni, érezte, mennyire méltatlan a kegyre. Nővére hívta: Ne félj, hisz egyek vagyunk! A lány remegve lépett a lángokba testvérei után. Úgy érezte, szinte szétrobban. Érezte a meleget, mely átmosta, megtisztította. Feltöltötte fénnyel, kimosta szívéből a haragot, a sóvárgást, a dölyfösségét, a hiúságát, a dacát és a konokságát, a féltékenységét, az irigységét, a görcsös akarást, a rögeszméit és a ragaszkodását. Ott állt a fényben ibolya lángokkal ölelve, üresen és tisztán. Hallotta nővére hangját: Csak a fény ural, csak a fény vezet….Szeretlek Téged is!
A tündér kilépett a fényből, kék-arany ragyogással, szeme alatt szív alakú anyajeggyel. Megértette végre, a hatalom, amit mindvégig keresett, a szeretet mindent elsöprő hatalma végig benne volt.